Váry O. Péter
A gyermekkor ízei a legszínesebbek.
Nem emlékszem rá, és már nincs is, aki elmesélje. Minden bizonnyal engem is, mint minden karon ülő, büszke csemetét, Édesapám avatott be első locsolókalandomba. Minden bizonnyal verset is tanítottak nekem, ebben talán Édesanyám vette ki leginkább részét.
Amolyan ártatlan-gyerekes rigmus lehetett, amit gügyögve-dadogva valahogy kinyög az emberpalánta, akkor még szégyenérzettől mentesen, de szereplési vágytól sem fűtötten. Csak úgy, mint aki tudomásul veszi, hogy ez is velejárója az életnek. Ami akkor még csupa boldogságnak tűnt, csupa játéknak, csupa szórakozásnak.
Akkoriban jelent meg az alumínium ötlejes. Fura pénzdarab volt, súlytalan, és ha az ember sokáig melengette tenyerében, utána még több ideig súrolhatta a csap alatt a tenyérhez ragaszkodó feketeséget. Nem ekkor tettem szert életem első keresetére, de ekkor tapasztaltam meg a könnyű pénzszerzés módját: kicsi vers, kicsi kölni (Édesanyám legfinomabb parfümjét mindig csak módjával szabadott használni, hogy jövőre is maradjon), fizetség érte a piros tojás és a tenyérbe csúsztatott peták. Alig-tizenévesen azt hittem, a komédiásnak legkönnyebb az élete. Akkor még nem tudtam, milyen az, mikor sírva is nevettetni kell. És hogy mennyire megkeseredik harmadnapon a szájban a főtt tojás íze.
Később a listázás szerzett örömet. Az ünneplőbe öltözött, vaskosabb tréfa okán akár többször is átöltözött lány szobájában, a házi sütemény és az akkoriban divatos, házi tojáslikőr után elő a belső zsebből a többrét összehajtogatott papirost, és nevek olvasása nélkül a döntés meghozatala: innen hova tovább? Hozzá nem megyünk, hozzá sem, ő sem érdemli meg, igen, hozzá beugorhatunk, és persze, őt nem hagyhatjuk ki. Esetleg kis vita is. És természetesen később sem árultuk el, ki került feketelistára, ki nem. A titok része volt a szertartásnak.
Aztán eljött az idő, mikor karon ülő büszke csemetémet Nagyapjával útra indítottam, és eljött az is, hogy kezét már nem volt, aki: én kellett fogjam. A locsolóverset ugyanúgy Édesanyja tanította neki, kölnivízből ugyanúgy módjával kellett használni. Csak a piros tojás válott előbb színessé, majd ismét pirossá, de most már írottá. Néhányat a szebbek, az emlékezetesebbek közül egy üvegedény őriz, ami ma haszontalan tárgy, holnap az emlékezet rostáján fennakadt töredék.
Egykor majd ezek adják meg a gyermekkor ízeit, színeit.
