A rágcsálók (Rodentia) rendjének rendszerbe sorolásánál, amint ez az elnevezésből kitűnik, fogazatuk sajátos tulajdonságát (is) tekintetbe vették. Metszőfogaik folyamatos növekedése miatt ezeket koptatniuk kell, másképp túlnövésük megakadályozná táplálkozásukat. Az ismeretlen messzeségű múltba vész, hogyan és mikor ismerte meg az ember a két, immár létével hozzánk társult rágcsálót, az egeret és a patkányt.
Az egérről azt tartják a kultúrtörténészek, hogy Európába a kelet-ázsiai népvándorlással érkezett e népek őstörténelme idején. Ma már mindenütt őshonos. Feltételezem, hogy mindenki látott már egeret és patkányt is, sőt, egyet-mást tud is róluk.
Az időnként még panellakásokban is megjelenő szürke cincogó, az egér az utóbbi évtizedek tudományos vitájának tárgyává vált. Ugyanis a linnéi házi egeret (Mus musculus L.) két alfajra osztották: a nevét megőrző kis emlősre (M. m. musculus), azaz nyugati házi egérre és a güzüegérre (M. m. spicilegus). Aztán a genetika fejlődésével sikerült pontosítani. Ugyanis kiderült, hogy két különálló fajról van szó. Ezért 1882 óta a güzüegér (Mus spicilegus Petényi) a magyar Petényi Sámson tudósnak köszönhetően önálló fajként különült el.
A két faj közti különbség – túl a genetikain – eléggé jellemző. A házi egér test- és farokhossza azonos (9 + 9 cm), a güzü farka a testhosszánál rövidebb. A hát szürke színe és a has világosabb szőrzete élesen elválasztott a güzünél, fokozatosan átmeneti a házinál. A házi egér mindig az ember lakásában látható, a güzü a szabadban él, és ún. güzühalmokat képez, esetleg télen húzódik meg az ember közelében. A güzüegeret mint endemikus fajt a Természetvédelmi Szövetség 2008-tól védetté nyilvánította.
A házi egér nagy szaporaságára jellemző, hogy évente ötször-hatszor vemhes, és minden szülés 4–8–12 utódot jelent. Inkább növényevő, de amint már jeleztük, mindent megrág. Éjszakai életet él, jelenlétét álmunkból fel-felriadva tapasztaljuk. Irtására csapdák, mérgek szolgálnak – mérsékelt eredménnyel.
A patkányok két faja (Rattus rattus és R. norvegicus), azaz a házi és a vándorpatkány közül sokkal gyakoribb és betegség- (járvány) hordozó a vándorpatkány. Ellentétben a feketés színű házi patkánnyal, csatorna- és szemétlátogató, testes (22 cm a test és 18 cm a farok hossza), a pestisbolha (Xenopsylla cheopsis) terjesztőjeként Európa és Ázsia népességét megritkító járványokat okozott. Gyakran visz végbe valóságos vérengzést háziszárnyasaink közt, vagy a sertésekben okoz kárt, de az emberrel is szembeszáll, ha sarokba szorítják. Kitűnően ugrik és kitartóan úszik. A Távol-Keletről került Európába a tengeri áruforgalommal. Nehéz ellene küzdeni, mert gyanakvó, „intelligens” állat. A mérgeket felismeri, nem eszi meg a csalétket. Leghatásosabbak a belső vérzést okozó pépes készítmények. Ezek később hatnak, így a patkányok nem „ismerik fel” a halálos összefüggést. A sokkal ritkább és „tisztább” házi patkányok kevesebb gondot okoznak.
A házi egér és házi patkány albínó (fehér szőrzet, piros szem) változatai házi kedvencek és orvosi-gyógyszerészeti kísérleti állatok.
