Zsigmond Vilmos felidézte: a 85. születésnap alkalmából megvalósuló tárlat ötlete barátjától és üzlettársától, Romwalter Bélá­tól származik. „Az elején nem tetszett az ötlet, nem gondoltam, hogy van elég jó képem hozzá” – fogalmazott a Szarvas­vadász, a Harmadik típusú találkozások vagy a Fekete Dália alkotója. Megjegyezte: csak negatívokat küldött a két kurátornak, ők válogatták, nagyították ki a fényképeket, s „találtak egy csomó olyan képet, amelyeknek a létezéséről nem is tudtam”.
A tárlat legkorábbi fotói az 1950-es években készültek, Zsigmond Vilmos főiskolán töltött éveiben, amikortól komolyabban kezdett a fotográfia iránt érdeklődni. Szerinte ezeken a fotókon a tanulás folyamata látszódik, amely 1956-ban szakadt meg, amikor az Egyesült Államokba emigrált, ám a fotózást ott sem hagyta abba. „Az amatőr képeknél sosem lehet tudni, mi lesz belőlük, ötven év után még akár művészi felvételek is válhatnak belőlük” – jegyezte meg nevetve.
Felidézte azt is, hogy 1956 novemberé­ben, amikor elhagyta az országot Ko­vács László operatőr társaságában, sok ezer méternyi filmfelvételt vitt magával. „A forradalomról készített felvételeim filmen élnek” – fogalmazott, példaként említve Erdélyi István Magyarország lángokban című művét és a Hungarian Revolution című, Kovács László nevével fémjelzett alkotást. Meg­jegyezte, akkoriban az ő nevük sem volt feltüntetve a filmen, mivel az több alkotó munkájaként született, és a Magyarországon maradtak retorziókra számíthattak volna.
A képanyagot értékelve szólt arról is, hogy kevés személyes vonatkozású fénykép lesz látható a tárlaton, mint ahogy a forgatásokon is csak akkor vette elő a gépet, ha nem foglalkoztattak standfotóst. Mint fogalmazott, a legtöbb kép a fényhatásokra épít, kedvelt időszakai között van a napkelte, az alkonyat, emellett nagyon szeret víz mellett fényképezni, tenger- és folyóparton. „Ama­tőr fényképész vagyok, aki szereti elkapni a pillanatot” – tette hozzá. A fényképezésnél is ugyanaz érdekli, mint a filmezéskor: a fény-árnyék játék. Ma már főleg azért fotóz digitális kamerával, mert így utólag is korrigálhat a felvételen, például gyakran fekete-fehérré változtatja az amúgy színes képet, esetleg egy-két színt meg­hagy benne. „Az utóbbi években ez volt a mániám” –jegyezte meg, hozzátéve, hogy hasonlóan járt el több filmjében is, például a Brian De Palma rendezte Fekete Dáliában. Mint fogalmazott: mindig is szerette a fekete-fehér filmeket, különösen a film noirt, sok rendező pont ezért a képi világért keresi a vele való közös munkát ma is, hiszen nála nem a színek dominálnak. „Nem szeretem, ha a színek túl sokat beszélnek” – jegyezte meg, hozzátéve, hogy számára nem is annyira a fény fontos, hanem az árnyék, lámpákat is az árnyékok kedvéért használ.
Arra a kérdésre, hogy mennyire nyitott most Hollywood az európai filmnyelvre, azt felelte: sok rendező követi az európai trendeket. Ennek a gyökere az 1960-as, 70-es években keresendő, amikor az amerikai filmipar felfigyelt az olyan óriásokra, mint Federico Fellini, Vittorio de Sica, Francois Truffaut, akiknek hatására elindult az amerikai újhullám. Megjegyezte: sajnos, a tengerentúli filmipar másik vonala inkább a vizuális effektekre épít, ezt nagyon unalmasnak látja, mint ahogy a 3D-s filmeket sem tudja értékelni. Ezt azzal indokolta, hogy a ma használatos technika még tökéletlen, fejfájást okoz a nézőnek. Ugyanakkor hangsúlyozta: ha lenne is jobb technika, neki a 3D-s filmek túl valóságosak, a művészi erőhöz absztrakcióra van szükség, ezért is hatásosabbak a fekete-fehér filmek.
Zsigmond Vilmos jelenlegi felkéréseinek részleteiről nem kívánt beszélni, annyit azonban elárult, hogy három filmben fog dolgozni, ha a producereknek sikerül a büdzsét előteremteniük. Szerinte ma Ameri­kában rengeteg kiváló film készül, amelyek megfelelő promóció híján nem aratnak nagy sikert a pénztáraknál, példaként az idei Oscar-díjas alkotásokat sorolta, amelyek közül kiemelte a Bird­mant, Kódjátszmát, a Mindenség elméletét és a Whiplasht.
Az operatőr beszélt arról is, hogy mintegy tízévnyi kemény munka kellett filmes karrierje elindításához. Ehhez kint élő magyar filmesek segítségét is próbálta igénybe venni, de elutasításra talált. Amikor pedig egy magyar operatőr azt tanácsolta neki, hogy hagyja a filmet, foglalkozzon inkább kereskedelemmel, annyira feldühödött, hogy elhatározta, mindenképp érvényesülni fog az amerikai filmiparban.
Arra a kérdésre, hogy tervez-e részvételt magyar produkcióban – legutóbb Hules Endre 2011-es Halálba táncoltatott lány című filmjét fényképezte –, kitérő választ adott. Szerinte a magyar filmek – Szabó István mozgóképei kivételével – többségében nehezen eladhatóak külföldön, ami mögött „irodalmi problémák” vannak. Ezért üdvözölte a forgatókönyv-alapú, 2011-ben bevezetett magyar filmfinanszírozási rendszert, amely szerinte segíthet abban, hogy jobbá és a mozipénztáraknál is sikeresebbé váljanak a magyar filmek.