Kinda István néprajzkutató és Vargyasi Levente fotográfus, operatőr Szénégetők című néprajzi dokumentumfilmjét mutatták be igen népes érdeklődő közönség előtt szerda este Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban. Kinda István úgy fogalmazott, egy sok évszázadra visszatekintő becsületes székely foglalkozás ünnepére gyűltünk össze. Jelen voltak a film szereplői, a szénégetők, a farkaslaki Tófalvi család tagjai, akik jelenleg Erdőfüle fölött a Hályog nevű határban dolgoznak.
Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója köszöntőjében méltatta a szerzőpárost. Elmondta: két és fél évvel ezelőtt kezdték, a Téglavetők című tematikus kiállítás kísérőjeként pergettek filmet a nagyborosnyói cigánytéglavetésről, majd egy éve bemutatták Meszesek című néprajzi dokumentumfilmjüket, mely rangos díjakat szerzett. Most tartják a Szenesek bemutatóját, de már dolgoznak a kerékgyártásról szóló filmen. Az alkotókat köszöntötte Imreh-Marton István, a filmet finanszírozó Kovászna Megyei Kulturális Központ igazgatója is. Vargyasi Levente a 2013 őszén történt forgatásról és a film összeállításáról beszélt.
Kinda István elmondta, operatőrből és néprajzkutatóból álló kétfős stábjuk egy lépcsőfokkal közelebb jutott a célhoz, hogy néprajzi hitelességgel, minőségi technikával minél több letűnő foglalkozást dokumentáljon és feldolgozzon, majd a szénégetésről beszélt. Annak technológiája a rézkorszakbeli ércolvasztás és kovácsolás felfedezése óta nem sokat változott, a szénégető mester lényegében egy kémiai folyamat szabályozott lefolyását felügyeli. A fát levegőmentes környezetben 330–430 fokra hevítve tulajdonképpen lepárolja. Így a faanyagból a szén és a hidrogén kivételével a többi alkotórész elég, a füsttel és a gőzzel együtt távozik. Az így nyert szenet – amely tartósabb és nagyobb hőt ad le, mint a fa – az utóbbi évszázadokban főleg kovácsműhelyek, vashámorok használták fel. A történelmi források szerint az 1800-as évek elején közel ötven háromszéki és erdővidéki településen foglalkoztak szén előállításával és árusításával, s mintegy tíz település helyneveiben is megőrizte a szénégetés emlékét.
A 19. század végi ipar energiahordozóját a fellendülő erdővidéki barnaszénbányák szolgáltatták, de a kovácsok, kalaposok, szabók fából égetett szénnel dolgoztak a legszívesebben, s ezt használták a háziasszonyok a szenes vasalókba is. A 20. század elején szénégetéssel még csak időszakosan foglalkoztak a falusi közösségekben. A szénégető néhány nap alatt megépítette és kiégette a millérnek nevezett farakást, s az így nyert 30–40 zsák szenet pénzzé tette. A szocializmus idején a millérek baksává nőttek, ezek égetése 3–4 hetet is igénybe vesz, a belőlük nyert szénnel azonban akár 1000 zsákot is meg lehet tölteni. Az utóbbi fél évszázadban a Kárpátok vonalán többnyire a nagy szénégetői hagyománnyal rendelkező Farkaslaka mesterei égettek. A benzinkutak, nagyáruházak polcain sorakozó szenes papírzsákok is nagy valószínűséggel farkaslaki mesterek termékét tartalmazzák, még Nyugat-Európában is sokfelé – mondotta Kinda István.
Van, aki azt mondja, a szénégetés a „legmocskabb” szakma, mesélte a néprajzos, hozzátéve: terepmunkájuk során rájöttek, hogy nagyon sok múlik a mester hozzáállásán, gondolkodásán és világszemléletén, valamint azon a társadalmi közegen, amelynek támogatásával a szénégető megéli mindennapjait. Úgy véli, jórészt egyéni döntés függvénye, hogy a munkát undorral vagy jókedvvel, egyedül vagy családdal, alapvető higiéniai és életfeltételek nélkülözésével vagy azok megteremtésével végzi. Akármilyen vastag kormot is rakjon a szénégetés a mester arcára, a hagyományos tudás birtoklása és az önérzettel végzett munka sokat jelent a szakma és a mester becsülete számára – összegzett a néprajzkutató.
