Az intézet
A napokban Balánbányáról meglátogatásomra eljövének Ferdinánd fiamék, hozták onokáimat, akiknek látásán vértugató tüdőm miatt csak távolról örvendezhettem. Legnagyobb fiam egy könyűvel ajándékozott meg, azon ajánlással, hogy a scriptor olyan szépen emlegeti a mi Kézdi-vásárhelly-i iskolánkat. Egy Szász-medgyes-i doktor írta a könyűt, nevezett Daniel G. Scheint Das Land und Volk der Seckler in Siebenbürgen címezettel.
A szásztól sok jóra ne várj, mondá vala 1848-ban, hadbavonulatunk előtt atyám, aki tudott, amit tudott – mesélte a szabadságharc után József öcsém. Ez juta nekem is eszembe fiam ajándékozásakor, aki rögtön fel is olvasá a mi Eerzienhungshausenünkről Székely Nemzeti Nevelőházunkról írott részeket. Ha átaltennéd magyarra, amit felolvastál, megköszönném ajándékodat – mondám fiamnak, aki gyermekeim közül a legjobban ismerte a németet. Amire nőink elkészültek a délebéddel, készen is állott a megbizatásommal, amit én most egyenesen ide béaplikálok bémásolok:
„Oktatják itt az olvasást és irást a német nyelv különböző kalligráfiái szerént, fejbéli és egyéb számolást, helyesirást és tollbamondást, az irásbeli fogalmazást, az alattvalók kötelességeit az uralkodóval szemben, földrajzot (ezt szeretém legjobban), épitészetet, mértant, mechanikát, minek következtében a növendékek 18. életévük elérésekor rendelkeznek a szükséges haditudományi ismeretekkel. Egyéb gyakorlatok a kiképzés, zene, tánc, vivás vivótőrrel és karddal, úszás és egyéb testedzések. (...)”
A Szász-medgyes-i orvos dicséri iskolánkat, én sem szidom, de nem tudom elfelejteni kemény instrukcióit, a karcert zárkát, a vesszőzéseket az apelplatzon körlettéren, s a kemény eltiltást az otthonunktól, még Istán nagyapám temetésére sem engedtenek haza. Kővári László nem írta le ilyen részletesen iskolánkat, de több igazsága vagyon: „Itt van a II. Gyalog ezred stábja, van intézete, melyben 18 éves koráig tanul a katonafi. Igaz, hogy az ókor hősei nem ily intézetből kerültek ki, de miután a párizsi iskola katonai irodalmat tett szükségessé, el kell ismernünk, hogy b. Purczell, mikor 1817-ben ez iskola eszméit szőnyegre hozta, emléket emelt magának. Az akkor hazánkba utazó felség azonnal kegyes volt megengedni, s a jó ezredes közbenjárására az ezred 40, a vidék 30,000 v. rffnyit tett le. Miként állása feljelentésekor a kormány butorozásra 10 000-et küldött, s ugyanannyit rendelt 100 tanuló alapítványául. Szaporodott ugyan ezen alapítványok száma néhánnyal, de előbb nem léphete. Ma 200-nál több keresi benne a világosság sugárait. Szép látni a katonai egyenruhát oktatói széken; kedves látni a gyönyörű rendet, csak félő, nehogy e rendtartás rögződjék a gyermek lelkében főelvül; édes hallani tőlük a német nyelvet; csak jó volna, ha nem csak az értelem, de ész egyetemi ereje lenne mívelve. A panasz rája sok. Egyik azon panaszol, hogy a népfiak nem vétetnek fel alapítványra; más, hogy a népfi innen kijöttével a békétlenek számát szaporítja, elszokván a földészet terheitől. Más nem szereti, hogy annyi órán mind feszített rendben tanolna; másnak rosszul jő a polgár gyermekek azonnal büntelen lustasága. Mennyi fő,annyi vélemény. És legyen bármennyi, nincs oly keserű megjegyzés, mint békétlenekről, s minthogy itt jóakaratunk nem segíthet; egy más függönyt vonok szét. Ismeritek-e azon csoportot, melyet jogtalanság érzése szenvedni tanított, kik sokszor megátkozták a napot, meg az órát, melyben kiléptek a tudatlanság boldog homályából, kik tetterőtől reszketve kérdik, hol van a hon, hol a nemzet számokra, mert valamelyik ősök polgárilag botlott vala, és elvétetett tőle a cím, mit e napokban mint puszta érdemjelt kellene hordani. Hogy valaha a régi székely alkotmány ismét helyreálljon, azt nincs is miért kivánni; de birtok és személy jogegyenlősége, mi szegletköve volt, annyival inkább eljő, minthogy itt van a kor, melyben minden ember fog részesülni teherből úgy, mint javadalomból. Míg minden beférne az alkotmány sáncaiba, vegyétek bé legalább azokat, kik míveltségek érzésében sorvasztóbban szenvednek, mint páriák. Ó, adjatok tért a honoratioroknak a tettek mezején; mert hogy várhatnak ezek mástól, míg a nemzet maga sem ad, kiknek adhatna.”
Első szolálati évek
Az Úrnak 1835-ik esztendejében Péter és Pál napján tettük le a kadéti eskünket a felséges osztrák császárra, magyar királyra. Purzell ezredes úr olly megható beszédet intézett hezzánk, hogy még édesanyám is meghatódott, pedig egy szót se értett swabischul németül. Én nem hatódtam meg, nekem az egész ceremónia alatt s utána a díszebéden es csak az járt a fejemben, hogy menyek haza, menyek haza, otthon leszek, anyám szőtte könnyű posztó ruhában járkálok, hajtom a lovakat, teheneket, gazdálkodunk, felmegyünk az erdőre, a Várdombhoz, Kicsibükkbe, Bodosba, Fáblánvölgyibe, fel a havasra kaszálni, fel az esztenára a pásztorokhoz… Alig vártam, hogy megmossam arcomat, belélógassam lábamot a házunk előtt csörgedező Aracs-patakába. Kora délután elbúcsúzván barátaimtól, elindultam szüléim után a szekérhez, ahol meglepetésemre a rókancához kötve egy harmadik, felnyergelt sárga ló es abrakolt. Ez a tijed – mondta atyám. Gyalogrendbéli vagy, de ejsze eljövend az idő, amikor rangod szerént te es lovon járhatsz. Büszkén léptem a kengyelbe, ültem fel Csillag lovam nyergébe. A várost elhagyva, a szentléleki úton vágtára fogám. Te János, te János, nem eszik olyan forrón a kását – csóválta fejét atyám, amikor a habosra izzasztott lovammal szekerünk mellé visszatértem. Igaza lett, mert Katrosára sem értünk, az ülpem úgy kisebesedett, hogy át kelle üljek a szekérre. Herr Goth, Krucifiksz! Tanítottak nekünk hébe-hóba lovaglást, de nem annyit, mint a huszároknak. Nem voltam erre megedzve. Nem lett diadalmas lovas bévonulás Pálfalvára. Szerencsére késő éjjel érkeztünk haza, s a szomszédok nem láthatták meg, hogy melyen ólábason járok, mintha teli lett volna a gagyám, csak oldalaslag tudtam a seggemre hátsófelemre ülni.
Megkeseredett az én szabadságom. Másnap délelőtt kiderült, hogy öcséimmel nem talál a szó. Igazabbhoz közeli, ha azt mondom, hogy nem értettük egymás szavát. Ők mondtak egyet magyarul, én is akartam mást mondani, de magyar helyett csak a sváb szó jött nyelvemre. Elkezdtek csúfolódni, Ferenc, különösen József öcsém, Mózes csak vigyorgott. Atyám teremtett rendet egy cifra kárinkodással, amit csak ritka időkben cselekedett meg. Ebéd után édesanyámmal bent maradtam a házban, szomorán néztem ki az ablakon az istálló felé, ahol a ganyét lapátolták az öcséim. Jánoskám, ne haragudj – mondotta Ferencz Róza édesanyám –, én se értem a te beszédedet. Egy napot ha tartott az én örömem, mert aztán az es kisejlett, hogy a gazdálkodáshoz sem értek. Nem tudtam kaszálni, a két öcsém után csak maszatoltam, zserébeltem a rendben. Nem tudtam megverni a kaszát. Nem tudtam fejni sem. Nem tudtam, ha tehénszekérrel mentünk, melyik a csábeli, melyik a hízbeli. Az erdőn nem értettem a szekér megrakásához, se fával, se szénával. Erőből akartam mindent megcsinálni. A rönkfát felölelve akartam a szekérre felemelni, roppant egyet a derekam, de felemeltem, mert erős voltam. Te botor, mondta a 13 éves Jóska, s egy karóval felbillentette a gerenda másik felit a szekerre. Csak ennyit ért a vitézségem, többet nem mertek velem begykövezni, megtapasztalták, hogy mily erős vagyok s azt es, hogy verekedni es ejsze jobban tudok. Vasárnap délutánonként, hol ebbe a csűrbe, hol a másikba rendeztek a legények táncot. Húzták a Bábók, én csak bámultam félrehúzódva mint verik csizmájukat a legények, járják a csűrdöngölőt, a leányokkal a lassú csárdást, a sebest. Megszólalni sem nagyon szóltam, különösen a leányok előtt, mert féltem, hogy kikacagnak furcsa akcentusom mián. Pedig annyi szép leány vala… Három nap teltén azon vettem észre magamat, hogy nem tetszedik ez a tengő-lengő falusi élet. Akartam vagy nem, virradatkor, öt órakor ébren voltam, forgolódtam az ágyban, nem sokáig, fel kelle kelnem. Egy hét teltén azon vettem észre magam, hogy udvarunkon egrecéroztatom gyakorlatozok, derékig meztelenül, éppeg akként, ahogyan Kézdi-Vásárhellyen az iskolában minden áldott reggel dresszíroztak. Testvéreim vigyorogva néztek az ablak mögül, furcsa lehetett nekik meztelenségem, hiszen ők csak vasárnap reggel cseréltek inget, fél percre sem maradtak csórén. Bennem is volt annyi lópor, hogy időnként odamutogattam békáimat a vállizmaimat. Furcsa lehettem számukra, amint a patakban a hajnali hűvösön fél óráig es locsolom, csutakolom felső testrészemet. Úgy néztek, mint bornyú az új kapura, amikor délebéd előtti s az esti imádkozásunkat azzal fejeztem be, hogy kértem a Jóistent, szüleim, testvéreim mellett tartsa meg egészségben fenséges császárunkat is. Előfordula az es, hogy elábrándozván Üdvözlégy helyett Heilige Maria, Mutter Gottes-el kezdtem az imát. Aztán egyszer atyám odaszólt, hogy jól van János, jól van, nem kell túlzásba vinni aztat az esküt. Ettől fogva némán imádkoztam, így legalább nem tetszett ki, hogy németül mondom a Miatyánkot.
(folytatjuk)
