Mert kit éltének kivirult szakában
Vad magány zár, unva a lágy enyelgést,
Görbe vénségébe ki lakhat azzal?
        A denevérek.

Ó, de ott, hol tarka berekbe inti
A leány szöndörgeni a legénykét,
Nyájas istenkék, s kacagó szerelmek
        Lejtnek utánnok.
(...)

Kedves orcával nevet énreám is
Egy szelíd szűz, nincs piperéje néki,
Nincs arany függő fülein; s nem öltöz
        Kék muselinbe.

Csak szegény ő; ó, de mosolya vonzó!
A ravasz Jolánka s Etelka bája
Elszökő lengzet, mikoron szobámban
        Idvezel engem!

Ő midőn szól, mintha az ég beszélne;
Csókja elfojt minden unalmas órát;
S a szivárványt a csepegő homályról
        Lantja lecsalja.

Véle a Budvára likába rózsa
Nyílik és színméz terem a parajdi
Aknatéren; s már ne csudáld, hogy árva
        Lelkem is olvad.

Nem halandó néki szülője, ő sem.
Hát ki? azt kérded, tudom? Ó, barátom!
Ő a nagy Mnémosin alakja, a szűz
        Múzsaleánya.