Otthon az, ahol a hon van? – tehetjük fel a kérdést. Ám mielőtt válaszolni próbálnánk rá, nézzük, hogyan próbálták meghatározni ezt a szót főnévként vagy akár határozóként.
Eszerint, ha főnév, akkor személyes lakóhely, ahol egy család él huzamosabb időn át. Egy ház, lakás, ahol egy személy, család saját háztartással rendelkezik. És minden ember békés és barátságos otthont szeretne családjának. Lehet teljes ellátást biztosító intézmény, ahol időskorúak, rászorulók, gyerekek, fiatalkorúak, árvák, munkások laknak együtt. De lehet kulturális vagy társasági intézmény, hely, amely különféle közösségek, szervezetek tevékenységének nyújt teret.
Határozószóként kezdjük egy közismert szólással: mindenütt jó, de a legjobb otthon. Aztán nem maradhat el Tamási Áron sem: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Folytathatjuk Petőfivel: „Messze jártam, másutt is volt jó dolgom, de a szívem csak azt mondja: jobb otthon.” Ám ha nincsenek nálam otthon, akkor, nyilván, elment az eszem. Mert ugye az eszem képes mozogni: jár. És néha sajnos a vendégek annyira otthon érzik magukat nálunk, hogy nem akarnak hazamenni.
Most tágítsuk a kört. Ha távol vagyok lakóhelyemtől, akkor már a település, Békés az otthon, amelyet emlegetek. Ha más megyében vagyok, akkor Békés megyei leszek, s ha külföldön lennék, akkor Magyarország az otthonom. Amerikából epedezve haza európaivá válok, s ha egyszer kijutok a világűrbe, akkor a Föld, amit hazának és otthonnak nevezek.
A dolog azonban ennél sokkal bonyolultabbnak tűnik, mégis egyszerű. Gyermekkorom települése az a hely, község, város (Sepsiszentgyörgy), vidék (Háromszék), ahol születettem, az akkori családom, szüleim, rokonaim, barátaim éltek, de ahol én már nem élek, az is az otthonom. Ahonnan eljöttem, ahol még sok gyermekkori pajtás él, akik nem költöztek el onnan. Mert a külföldre vándorolt ember sokat gondol vissza, milyen lehet otthon az élet. Az ott történt dolgok még most is érdeklik attól függetlenül, hogy évek óta máshol él.
Mi egyszerűsíti ezt a nagyon sokat taglalt, kissé tudathasadásos helyzetet? Egyrészt az, hogy Tamási szerint is valahol kell otthon lenni, de/és valahol otthon kell lenni. Világos, ugye? Az axióma, alaptörvény, hogy a szülőföldem mindig az otthonom marad. Elválaszthatatlan részem, de el- és befogadó városom, Békés is azzá vált, épp a meleg, otthonos szeretet miatt, amit magam körül érzek. Csahosok meg mindig voltak és lesznek. Béke velük. Másrészt egyszerűsíti az is a dolgot, hogy ez a nemzet valaha egy ország volt, amely ma is övez. Anyanyelvünk kicsit másképpen sós, de ismerősen otthonos tengere vesz itt is körül. Nem kell idegeneknek megfelelni, más nyelven küzdeni a mindennapokért. Ez óriási dolog.
De mi van akkor, ha valaki nem lép le a színről, nem hagyja el szülőföldjét vélt vagy valós okok miatt, hanem ott marad, ahol világra jött, de mégsem érezheti otthon magát, mert folyamatosan másodrendű polgárként kezelik, mert más nyelv óceánjának hullámai csapdossák szigeteinek partjait, és érdekeinek képviselete is erősen sántít? Nos? Elfogadjuk, hogy ők erdélyiek, felvidékiek, délvidékiek, kárpátaljaiak, burgenlandiak stb. és kész? Dehogy! Mert sem a történelmi tájakon maradtakat nem faragták puha fából (sőt!), sem az „anyaország” nem minden polgára Kádár népének ivadéka, hál’ Istennek.
Végül, hogy válaszoljunk az elején feltett kérdésre: igen, otthon az is, ahol a hon van, és az a valahol is, ahol az itthon van. És összekötő híd, út és tükör, aki e kétlakiság szép ajándék-terhével él.
Pálmai Tamás
