Farkas Réka
Nagyon megkésve, csak a sajtóhír robbanása után két nappal adták ki első közleményüket a helyi és megyei magyar elöljárók a kovásznai szívkórház átkereszteléséről. Pedig, mint kiderült, legalább egy hete tudomásuk volt a minisztériumi rendeletről, leveleket is küldtek a szaktárcának, de inkább valahogy fű alatt intézték volna a dolgot, nem tartották fontosnak a nyilvánosság erejének kiaknázását, a magyar közösség rosszallásának felmutatását.
Az utóbbi időben egyre gyakoribbá válnak a hasonló esetek. Nemrég a Kovászna megyei fogyasztóvédők székely termékeket büntető akciója váltott ki megkésett reakciót, egy hetet várt a megyeitanács-elnök, aztán mikor nem csitult a háborgás, ő maga is tiltakozni kezdett, levelet írt a miniszterelnöknek, egyik karakán nyilatkozata követte a másikat. Most, az április elsején hivatalossá vált kovásznai kórházkeresztelő után sem történt másképp, Tamás Sándor első nyilatkozata április 10-én látott napvilágot, hogy aztán hétvégére már a „Nem engedjük a szívkórházat” szónoki kiáltássá erősödjék. De hallgatott a fürdőváros polgármestere is.
Közöny, érdektelenség, mi az oka a megkésett válasznak? Sokkal inkább valószínű a vezetőink zsigereibe beivódott óvatosság. Kormányon vagy azon kívül az első reflexek a háttérben való intézkedés felé irányítják őket, hátha mutyizva, kapcsolatokra alapozva elérhetnek valamit. Nem kell nagy hangon világgá kiabálni a sérelmet, mert valaki megbántódhat Bukarestben, s ki tudja, jön-e még pénz, elúszhatnak a kínkeservesen kiépített összeköttetések. Intézkedni próbálnak hát, ám egyre kevesebb sikerrel. Aztán mikor nyilvánosságra kerül az ügy, felhördül a magyar közösség, ők perlekednek a leghangosabban.
Egyértelmű, a kovásznai szívkórház átnevezése színtiszta provokáció, ezt mutatja a mód, ahogy véghezvitték, azok személye, akik mögötte állnak. Hatalmuk fitogtatását, sőt az azzal való visszaélést, a sunyi román előretörést példázza. Ezúttal azonban jelentős hibát követtek el, hisz igen kétes a névadó személye, kiderülhet, akivel büszkélkedni próbálnak, nem több egyszerű sarlatánnál. S ha már nem sikerült a szándékról az április elsejei hivatalosítás előtt tudomást szerezni, másnap elő kellett volna ásni mindazt, amire jó hetes késéssel, a nyilvánosságnak hála kezd fény derülni. Hasznosabb lett volna a közvélemény erejében bízni, hisz a magyarságot érte újabb megalázó arculcsapás, és erre a közösségnek kell válaszolnia, megmutatnia, nem tűri szótlanul a román hatalomnak (és helyi képviselőinek) gátlástalan packázásait.
