Elküldhetném postán, de már így is elég sokba került ez a locsolkodás.
A történet a kisvárosi nagy életről és a bukaresti pénzmegmentés találkozásáról szól. A kisvárosi nagy élet egyik jellemzője az autós közlekedés. Munkahelyre autóval, sarki boltba autóval, mindenhova autóval.
Lehetne gyalog is, a város két legtávolabbi végét kényelmes sétával háromnegyed óra alatt átéri az ember, de hát a kényelem nagy átok. Vagy lehetne kerékpárral, ami jó vicc, mert ha a bicikliző atyánkfia éppen közlekedési eszközére vonatkozó szabályok betartásával kívánna X pontból Y pontba eljutni, hát néha taposhatná is a pedált, amúgy többet tologatná maga mellett a drótszamarat. De azt mondják, lesz ez jobb is, csak ki kell várni. Hát ennek a jobbnak előjelei már látszanak is, a Váradi József utcában például a biciklisáv két méternél is szélesebb, talán arra számított a tervező és a tervet megrendelő, hogy ezen a kapubejárókkal többszörösen szaggatott, alig százméteres szakaszon indítják majd a kerékpáros váltót, a Székelyföldi körverseny egy sajátos részfutamát, amitől egy csapásra világhírűvé válik a rendezvény. Mert milyen jól néz ki az a tévében, amikor az ötezres induló tömeg nagy hajrában nekilódul hegynek fel, a legények váll váll mellett, izmos lábuk alatt a pedálszélek összeérnek, leheletüktől az élboly sűrű ködbe vész, és a kommentátor találgatja, most épp Jancsika vagy Pistike az első. Aztán a hegy tetején vállra kapják a fiúk a bringát, és szaladnak a karóra-GPS-től vezérelve a legközelebbi biciklisávig. Most már világos, ugye, miért a kisvárosi nagy élet velejárója a szemközti szomszédhoz való autós átruccanás.
Be is vihetném az irodába, bár kétlem, hogy a későbbiekben fali díszként alkalmazná.
Anno nem is olyan sok éve a városi képviselő-testületben az akkor még létező ellenzék hevesen ellenezte a bukaresti pénz megmentésének módját. Pedig az ötlet jónak tűnt: semhogy az év végéig el nem költött pénzt vissza kelljen utalni a központi kasszába, vásároljunk rá olyasmit, ami hasznosítható. Nagy utcajavításoknak nézett elébe már akkor is a város (azóta is, folyamatosan, és úgy tűnik, végeérhetetlenül, bár papírforma szerint az év végéig mindennek szépnek, jónak kell lennie), hát vásároltak szegélykövet, kézzel faragottat, rusztikusat. Mutatós az ebadta, szó se róla, kertben kanyargó ösvény szélén csuda jól mutatna. Magasabb és alacsonyabb aszfaltréteg elválasztójaként már nem annyira, bár járda és úttest között nem az esztétikum ellenzi elhelyezését: a praktikum. Azzal érvelt annak idején az éles-sarkos kövek megrendelője, a gyalogjáró nem azért van, hogy az autók ott parkoljanak, a pattintott-csiszolatlan kövek meg épp ezt akadályozzák meg. Ajjaj, de mennyire igaz!
Vagy egyszerűen csak letehetném a hivatal elé, kísérőlevélkével ellátva.
A húsvéti szokásrend megkívánja hervadó és viruló virágok locsolását, a réten szerteszórva sok van belőlük. Kisvárosi nagy élet, autó, megtervezett útvonal, indulás idejében, de azért nem túl korán. Forgalom átlagos hétvéginek megfelelő, parkolóhely tömbházak közt, keskeny utcákban is kínálja magát. Olyan helyt, ahol a sofőrnek manőverezési tudománya legjavát kell elővennie: oldalbeállás háttal. Előre a kellő távolságig, kapcsolókar hátramenetbe, kormány elfordítva ütközésig, csúsztatott kuplung, hogy csak óvatosan azért. Araszol a járgány, a szög megfelelő, távolság a megkerülendő autótól szintúgy, aztán sirc és fúúúj és zlötty. Ezek hangutánzó szavak kívánkoznának lenni, azt a rövidke pillanatot kellene érzékeltetniük, amely alatt az autógumi oldalfelülelete találkozik a szegélykővel. Ilyenkor nem az abroncs távolodik el a keréktárcsától, mint az a rendeltetését szolgáló beton járdaszegély esetében előfordul, hanem a gumi károsodik, javíthatatlanul. A sofőr kedélye mélyre zuhan, a leírhatatlan szavak cifrázásában addig elképzelhetetlen magasságokba szárnyal. De keskeny az utca, ki kell onnan sántikálni, mert jelez hátulról a következő pórul járandó jelölt. Közben a taxis hevesen mutogat, hogy ott elöl valami nagyon nincs rendben, egy kissé illuminált atyafi máris vetné le ünnepekre tartogatott naftalinszagú zakóját, hogy ő segít kereket cserélni.
Végül a szemétbe került. Kérdezte a gumiszervizben a barátom, akarom-e elvinni az illetékesnek, ad mellé még tucatnyi kivágott abroncsot. Merthogy sűrű a hasonló ügyben hozzájuk betérő ügyfél, városszerte a természetes kő járdaszegély szorgalmasan szedi áldozatait. Mit mondjak, volt már részem kellemesebb húsvéti ajándékban is.
