Az még hagyján, hogy a bármit is reklámozók igen jelentős hányada az ékezetek használatát nemes egyszerűséggel mellőzi, valóban nehéz egy kattintással a számítógépet átállítani az angol billentyűzetről a magyarra. Azt is el tudom képzelni, akad, aki nem is tudja, számítógépe olyasmire is képes, hogy az a betűből egy vesszőcske odaillesztésével á betűt varázsoljon. Elvégre a komputer nagy rejtély. Azt már nem nagyon szeretem, amikor a papírfecnit állandóan forgatni kell, hogy az egyik oldalán levő román nyelvű reklámszövegből kikövetkeztessem, másik oldalán ugyanaz a tartalom körülbelüli magyarsággal odafirkantva mit is kellene hogy jelentsen. A tükörfordításokra ismételten számos példát sorakoztathatnék. Amit viszont nagyon nem szeretek: ha valaki nem tudja, milyen utcában található cége székhelye. Évekig díszelgett a helyi közszállítási vállalat buszainak oldalán a „K. Cs. Sándor utca” felirat, egy tenyérnyi cédulán valamiféle vállalkozást úgy hirdetett elindítója, mint amely megtalálható a „Koós Károly” utcában, a „Dózsa kubb” épületében.
És most ez a tájékoztató.
Tulajdonképpen a reklámozás legolcsóbb módját választó kisvállalkozókat nem is hibáztatom. Inkább azért égettem el förmedvényeiket, mert fölöslegesnek tartottam pellengérre állítani őket. A jelentéktelen tőkével, de többnyire inkább kölcsönnel induló kereskedő, iparos, ha nem otthon, valamely ismerősénél ráfirkál valami reklámnak szánt szöveget egy papirosra, azt sokszorosítja, darabkákra vágja, majd a család apraja-nagyja napokig járja a várost, hogy minél több postaládába bedughassák a reményeik szerint vállalkozásuk felvirágzását elősegítő hirdetést. Céljuk elérésében ugyan az eszköz nem mentség: hosszan lehetne értekezni arról, hogy az ok-okozati összefüggésben milyen a sorrend az igénytelenség és a tudatlanság között.
Ami a magasan iskolázottak által írt, de korrektúrajelektől hemzsegő ívpapír esetében viszont nem áll fenn.
A jövedelemadó törvény engedélyezte részecskéje felajánlásának ideje jött el épp. A fejléces, pecsétes, aláírásos sokszorosítvány – ahogy illik – hálaadással kezdődik: „Köszönjük, hogy a 2013-as évben megvalósított jövedelmük 2%-át felajánlották” az alapítványnak. Na, itt már bajok vannak, hiszen jó is lenne az (mármint a civil szervezetnek), ha a nemes adakozó éves jövedelme két százalékát ajánlaná fel, kolbászból lenne a kerítés és aranyból a nagykapu kilincse. A jövedelem adójának két százaléka azonban sokkal kisebb összeg, de a sok kicsi sokra megy nagy igazság. Így hát lépjünk át az első mondat buktatóján, elvégre jóindulatúan pró­bálunk közelíteni. Csakhogy ami a továbbiakban következik, az a maradék jóindulatot is sutba vágja. A rossz helyre kitett vagy épp elfelejtett vesszők miatt nehezen értelmezhető mondatok, az egyes szám–többes szám egyeztetésének sajátos, legkevésbé a magyar helyesírás szabályait figyelembe vevő alkalmazása, zsúfolt, zavaros mon­datszerkesztés – nagyon de nagyon bosszantóak tudnak lenni annak számára, aki nem csak szereti, de tiszteli is anyanyelvét. Azonban van a tájékoztatónak egy mondata, amely betette az ajtót. Lehúzta a rolót. Kiütötte a biztosítékot. És egyéb közhelyek. Az adófelajánlás módozatának leírása szerint ugyanis, aki az űrlapot nem visszaküldeni szándékszik, hogy az alapítvány összesítve „tegye le” azokat a megyei „adóhivatalba”, az „Természetesen, személyesen is elintézheti az előbb említett hivatalba ( I. emelet - 113-as ablak).” A nyitó zárójel utáni szünet és a rövid kötőjel említésre sem méltó szépséghibák, az összhatás azonban megérlelte bennem az elhatározást: jövedelemadóm két százaléka jusson inkább arra a sorsra, melytől a tájékoztatóban ekképpen óvnak: „visszamarad az államkasszába”.
Másnapra azért higgadt indulatom annyira, hogy felajánljam: jövedelemadóm két százalékát az első olyan civil szervezet kaphatja meg – lehet felőlem akár a farmernadrágcímke-gyűjtők önsegélyző klubja is –, amely helyes magyarsággal írott tájékoztatót juttat el a szerkesztőség címére.