Gál Kinga, a Fidesz–KDNP EP-képviselője, a Kisebbségi Munkacsoport néppárti társelnökének szavai pontos tényállást jeleznek: „Az elmúlt tíz év munkáját is tükrözi a meghallgatás. Míg a veszélyeztetett növény- és állatfajokat uniós jogszabályok védik, addig a nemzeti és nyelvi kisebbségeket semmilyen közösségi jogszabály nem védi, az általános diszkriminációellenes szabályok pedig láthatóan nem elegendőek. A Európai Bizottság következetesen hárítja egy uniós jogszabály elfogadását, noha a Lisszaboni Szerződés után erre meglenne a lehetősége. Százezrek ilyen irányú európai polgári kezdeményezését elvetette. Politikai akarat hiányában az Európai Parlament 2005 óta nem fogadott el kisebbségeket védő határozatot, ezért itt lenne az ideje újabb lépéseket tenni.”
Tiszta, nehezen félreérthető beszéd. Nincs politikai akarat. Gál Kinga szavai világosan utalnak az európai politikusok kisebbségi kérdéskörben tanúsított indokolatlan óvatosságára, tehetetlenségére. Ezt erősíti Kalmár Ferenc külügyminisztériumi miniszteri biztos álláspontja is, ő ugyanis még nem látott olyan kisebbségi ügyet, amelyet az Európai Unió oldott volna meg, s ne utalt volna vissza a tagállamoknak. Európa tekintélyes, választott, illetve kinevezett testületei nehezen tudnak érdemben változtatni az őshonos – tehát nem jöttment – kisebbségek helyzetén. Vélhetően nem is nagyon akarnak.
Egyik szemünk sír, a másik meg nevet: egyszerre siralmas és nevetséges, ahogyan az EP politikusainak nagy része viszonyul a kérdéshez. Az ígéretek, ködös állásfoglalások mezsgyéjére nem is igazán érdemes elkalandozni, az elmúlt évek, évtizedek történései világosan utalnak arra, hogy a mai uniót, az egykori Európai Szén- és Acél­közösség jogutódját meghaladja e probléma. És emiatt nem csak mi háboroghatunk, joggal tehetik ezt szerbiai vlachok, dobrudzsai törökök. A sor hosszan folytatható, ugyanakkor e sorsközösség számára egyértelmű: csak magunkra számíthatunk.