A kórházalapító dr. Benedek Géza emlékének megvédése kétségkívül elégtétellel töltheti el nemcsak a kovásznaiakat, háromszékieket, de az erdélyi magyar közösség egészét is, üzenete ugyanis az, hogy mégsem tehetnek meg velünk bármit, ha összefogunk, meg tudjuk akadályozni bár egy részét a magyarellenes törekvéseknek. Kiderült az is: vészhelyzet esetén kizökkennek a közönyből az emberek, mozdul és összezár a közösség – másfél hét alatt közel 30 ezer aláírást sikerült összegyűjteni! –, mindez pedig azt jelenti, amikor szükséges, képesek vagyunk az egységes, hatá­rozott fellépésre. Túlértékelni mindössze azért volna veszélyes e sikert, mert voltaképpen csak annyi történt, hogy visszaállt a régebbi, normális állapot – jottányit sem léptünk tehát előre jogaink bővítésében, közösségi céljaink elérésében.
Ugyanennyire tévútra vezethet viszont, ha lekicsinylően legyintünk a normalitás visszaállítására: ha ugyanis nincs ez a felháborodás, a tiltakozás, ha energiáinkat nem egy irányba tereljük, ha egymás ellenében, nem pedig egymás mellett dolgozunk, akkor bizony érvényben marad az egészségügyi minisztérium korábbi, névváltoztatásról szóló rendelete, és – közömbösségünket, gyengeségünket látva – alighanem újabb hasonló intézkedések következtek volna.
A legjobb ezért talán az volna, ha azon az úton mennénk tovább, amelyre a kovásznai szívkórház botrányos névváltoztatása terelt bennünket, és amelyen akarva-akaratlan járt mindenki: a munkamegosztás, az együttműködés útján. Mert van még elég olyan ügy, amely megkívánná ezt, kezdve a marosvásárhelyi utcanévtábláktól, a kolozsvári helységnévtáblától a nemzeti identitásunk megőrzésére irányuló intézményes garanciák, a különféle autonómiaformák kivívásáig. Vagy – hogy az összefogásban jó példával elöl járó Háromszéken maradjunk – itt van például a nyakunkra telepített osztrák fenyővágóhíd kérdése, amelyben mindmáig nem sikerült egységes álláspontot kialakítani...