A székelyek nagy menetelése után másfél évvel ismét újszerű kezdeményezéssel hozakodott elő a Székely Nemzeti Tanács: lármafákkal jelölnék ki a történelmi Székelyföld határait.
Izsák Balázs elnök felhívása e rendhagyó, de látványos tiltakozásra azért is időszerű, mert a 2013. október 27-én Bereck és Kökös között megvalósult csodát, a százezernél több résztvevőt megmozgató élő láncot követnie kell egy újabb nagyszabású akciónak – az autonómiaigény ilyen erőteljes, látványos felmutatására szükség van bizonyos időközönként, ellenkező esetben lankadhat a közösség ébersége, lazulhat a Székelyföldön élőket összekötő kötelék, gyengülhet az önrendelkezés iránti elkötelezettség.
De talán a közösségépítési szempontoknál is nyomósabb érv, hogy érzékelhetően fokozódik a közösségünkre nehezedő nyomás. Korlátoznák nyelvi jogainkat, Erdély-szerte tábla- és feliratháborúkat provokálnak, és attól sem riadnak vissza, hogy semmibe vegyenek. A legnagyobb nemzeti kisebbség, a magyarság képviselőinek kizárásával Kolozsváron tartott kisebbségekről szóló nemzetközi konferencia legalábbis azt bizonyítja: a román diplomácia a legaljasabb húzásokra is képes, hogy tovább éltesse azt a hazugságot, mely szerint Bukarest példaértékűen megoldotta a kisebbségben élő nemzeti közösségek problémáit. És ne legyenek illúzióink: ugyanígy figyelmen kívül hagyják majd kéréseinket, jogköveteléseinket akkor is, amikor végrehajtják majd az alkotmány módosítását vagy az ország közigazgatási átszervezését.
Szükség van tehát egy újabb erőteljes tiltakozásra, és nem baj az, ha az utcai tüntetés mellett más eszközöket is bevetne az SZNT. Az akció sikere azonban leginkább azon múlik, sikerül-e megvalósítani ismét azt az összefogást, amely a székelyek nagy menetelését jellemezte, amikor a magyar pártok és politikai mozgalmak mindenike, az önkormányzatok, a történelmi egyházak, civil szervezetek egyaránt támogatták a megmozdulást. A következő időszak egyik legfontosabb – és egyáltalán nem könnyű – feladata talán éppen eme együttműködés megteremtése lesz.