A somlyói századunk parancsnoka, Kovács Ignác főhadnagy osztán rendet teremtett. De forrongott minden, egyik gyűlekezés a más után. A június 15-én tartott gyrás székgyűlésen annyian lettek, hogy népgyűléssé változott. Itt már a szabadságról, egyenlőségről, testvériségről szónokoltak. Gál Sándor előterjesztette gróf Batthány Lajos kormányelnök azon felhívását, mely szerint a szabadságát kivívó magyar nemzet nyugalmát megirigylő idegen nemzetiségek ellenségeskedése által veszélyeztetett magyar haza védelmére 12 000 katona a szegedi táborba küldendő. A felszólítás zajos éljenzés mellett elfogadtatott, a magyar kormánynak bizalom szavaztatott s kimondatott: Csík az elrendelt táborba szállásra mindig készen áll, hogy ne csak töredék, hanem egész és általános felajánlásról lehessen biztos tudósítás, a primori rend önkéntes ajánlkozása alapján elhatároztatott, hogy minden eddig létezett rendi külömbség nélkül a törvényhatóságnak valamennyi polgára, nemcsak néhány ezren, hanem mind fejenként sietendnek a legnagyobb készséggel fegyvert fogni s ugyanazon egy nemzeti zászló alatt táborba szállandók utolsó csepp vérükig harcolni azok ellen, akiknek ellenséges fellépései által királyunk, Őfelsége trónját, magyar Hazánkat s a magyar nemzetiséget veszély fenyegetné, mihelyt arra szükség leend. Ezek folytán a primori rend a székely nemzet többi része felett bírt kiváltságairól addig es, míg e tárgyban keletkezett törvény megerősítve leérkeznék, minden rendeket összeolvasztván, végkép lemondván, ezután kész a közterhekben a néppel osztozni.
A rendek különbségét e székekben végképen megszűntnek tekinti s ezután a törvényhatóság bármelyik tagját minden rendi külömbség nélkül csak a magyar haza szabad székely polgárának neveztetni kívánja.
A veszélyek pedig jöttenek, nekünk es a parancsolat, s menni kellett. 1848 júliusában uralkodónk, V. Ferdinánd apostoli királyunk őfelsége által kinevezett honvéd miniszterünk, Mészáros Lázár cs.kir. tábornok rendelete megérkezett ezredünk parancsnokságához. Ebben az állt, hogy az egyik zászlóalj hadilábra töltött létszámmal, azaz századonként 200 közvitézzel, ollyképen tartassék menetkészen, hogy bármely időben késedelem nélkül útra kelhessen. Ez az egyik zászlóalj mi valánk, mert a másik Bukovinában állomásozott. Még 1846-ban vezényelték oda, jobbára a nőtlen legénység tagjaiból töltötték fel, itthon tehát legnagyobb részben a családosok maradtanak. Miniszterünk rendeletét véve az ezredparancsnokság fogát szívta s úgy határozott, hogy a 12 századból álló ezred minden két századából válogat egy-egy századnyit, lehetőleg úgy, hogy minél kevesebb családos ember kerüljön bé a menetoszlopba. Jó döntés volt ez, Dorschner ezredest dicséri, de akármint is cselekedtek, zömmel családosokból alakult ki a menetkész zászlóaljunk. Dorschnernek azonban az már nem válik becsületére, hogy a leghitványabb fegyverekkel, bornyúval s ruházattal engedte útjára katonáit. Zászlóaljunk 6 százada a 12 századhoz tartozó községek legénységéből ekként állítatott ki:
A Kászon-újfalvi 1-es és Kozmási 2-es századból lett az 1. század.
A Csík-somlyói 5-ik és a Csík-szépvízi 6-ik századból a 3.század.
A Csík-rákosi 7-ik és a Csíkszt.-tamási 8-ik századból a 4. század.
A Gyergyó-újfalvi 9-ik és a Gyergyószt.-miklósi 10-ik századból az 5. század.
A Gyergyó-alfalvi 11-ik és a Gyergyó-ditrói 12. századból a 6. század
Zászólalj parancsnokunknak Móricz József századost nevezték ki, akit mindannyian tiszteltünk s akit október 1-én előléptettek őrnaggyá. Ez alkalomból szinte mindegyikünket előléptettek. A századparancsnokok a következők voltak: az 1. századnál Návráczky Károly százados, a 2-nál Kedves Lajos százados, a 3-nál Pap Vilmos százados, a 4-nél Kiss Antal főhadnagy, az 5-nél Magyari Ferenc százados, a 6-nál Boros Ignác százados.
Én Pap Vilmos századparancsnok helyettese lettem a 3-ik században, de Móricz József felkérésére, aki jól ismert alaposságomról még szépvízi paracsnokoskodása idejéből, a zászlóalj élelmezését es irányítottam. Én most felsorolom zászlóaljunk többi tisztjeinek a nevét, még pediglen azon egyszerű okból kifolyólag, hogy kitessék: 90 százalékában székely-magyar volt a tisztikar. Dorschner mintha azt akarta volna a világ értésére adni, hogy ez az ügy nem az ő, nem a német-osztrák tisztek ügye. Emlékeztem szerint a hat századnál a következő alantas tisztek osztattak még be: Schaczberg Károly, Haray Ferenc, Sántha Ferenc és Székely Elek főhadnagyok, Salamon Károly (csíktaplocai–pálfalvi rokonsággal), Roediger Alajos, Mara Lőrinc, Miklósy József és Gál János hadnagyok és Roediger Herman hadapród. Többekre már nem emlékezem.
Augusztust írtunk, amikor megjött a parancsolat, hogy indulni kell. A mi töredék századunk Csík-Szépvízről augusztus 12-én vonult be Csík-Szeredába, Csíkszt.-Miklóson, Csík-Delnén, Csík-Pálfalván át Csík-Somlyóra, ahol az 5. századdal egyesülve letáboroztunk, hogy másnap korán reggel a kijelölt gyűlekező helyre meneteljünk. Másnap, augusztus 13-án bémeneteltünk Csík-Szeredába, az Udvarhely felé vezető út jobb oldalára, a Ligatnak nevezett térségre, ahová felsorakozott a zászlóaljunknak mind a hat százada. Legelől a zászlós század kibontott sárga-fekete lobogóval, mellette jobbra az ezred zenekara állt. Csíkszék lakossága nem, osztály és rang különbség nélkül, hatalmas tömegben, valósággal bekerítette zászlóaljunkat. Reggel 8 órakor megérkezett ezredünk parancsnoka a tisztikar honmaradó részének kiséretében, akik Csíkszék vezetői, előkelőségei által valánk követve. Vigyázz-t vezényeltek s a zenekar rázendített a Gotherhallera a császári hymnuszra. Azt kell mondanom, hogy nem sokan énekeltek. Ennek utána ezredparancsnokunk megszemlézett, elvonult a zászlóaljunk előtt és rövíd beszédet mondott, amelyben többször felemlegette őfelségét, császárunkat, akit eskünkhöz híven kötelesek vagyunk mindhalálig szolgálni.
Dorschner ezredes mintha elfelejtette volna, hogy Ferdinánd császár apostoli magyar király es, Magyaror­szágnak a királya s mi most ennek a hazának a védelmére indulunk a Dél-vidékre, ahol a ráczok a forradalmi magyar kormány életére törtenek. „Lábhoz!”, „Imához!” – hangzott el vezényszó, s a térdre ereszkedett zászlóalj előtt a somlyói gvardián vonult el tábori lelkészünk kiséretében, akik áldást mondtanak fölöttünk, majd Mária lábától hozott szenteltvizzel hintették meg seregünket. Elől álltam, rám es hullott belőle, azt kell hinnem, hogy ez óvott végig, ennek köszönhettem, hogy élve végeztem bé a szabadságharcot. És láss világ csudát: a gvardián elkezdte magyarul a Miatyánkot, amit mintha fintorogva fogadott volna a parancsnokság. Azt hiszem, nem maradt egy szem se szárazon, még a legmarconább hadfiaknak is kicsordultak a könyvei. Miután „Pihenj!”-t vezényletek, a körénk gyűlekezett közönség, a hozzátartozok népes csoportjai betódultak soraink közé. Apa, anya, feleség, testvér borult fia, hitvese, testvére nyakába, mindenki sírt, zokogott. Tudták, hogy ez a kivonulás nem az eddigi menetgyakorlatokkal talál, tudták, hogy jónehányan közülünk nem fognak visszatérni többé, mindenkiben ott zokogott a gyötrő gyanú: hátha ez az utolsó búcsú.
Hitvesem elhozta mind az öt gyermekünket: Zsófiát, Ferdinándot, Sándort, Jánost és karjain a még polyás Lajost. Azt sem tudtam, kihez forduljak, szüleimhez, testvéreimhez avagy hitvesemhez és gyermekeimhez. Bölcs atyám megnyugtatott, hogy foglalkozzak csak a családommal, ők majd elkisérnek a Tolvajos tetőig, József őcsém majd hazafuvarozza Szépvízre Júliskát az öt gyermekkel. Volt valami szomorú atyám csendes bölcsességében. Nyolcéves Zsófia lányom belékapaszkodott jobb térgyembe, pillanatnyig sem akart engedni, de a fiak is tépték az uniformisomat egyenruhámat. Ferdinánd végül megbékélten, végig vigyázzban állva tartotta a puskámat. Szavam se volt, hagyatkozni sem tudtam, nem én, ők vigasztaltak, meglátja, Jánosom, szerencsésen hazahozza a Csík-Somlya-i Szűzanya…, mondta hitvesem, s én miként máccor es, mintha hittem volna neki. Megsugta, hogy újból várandós. Mink talán szerencsésebbek voltunk a többinél, hiszen nem volt birtokunk csak papíron, nem volt gazdálkodásunk. Harcostársaim legtöbbike ezért aggódott a leginkább, hiszen a székely határőr nemcsak katona volt, hanem gazdálkodó, földmíves férfi, akinek hiányát bizony mindig megsínylette a gazdaság. Joggal gondoltak az őszre, a bétakarodásra, mi lesz hiányukban kicsiny termésükkel, miből fizetik ki majd az adót a császárnak…
Aztán felharsant a kürt s megperdültek a dobok. „Vigyázz!” „Vállra!” „Rendekbe jobbra!” „Indulj!” A zenekar rázendített a marschra az indulóra s zászlóljunk diszlépést verve kisirült az udvarhelyi országútra. Másfél órányi kemény menetelés után kiértünk a Tolvajostetőre. A trén, amely századonként hat kóberes, kemény vasalású egészvágás szekerből állott utánunk poroszkálva hatalmas port kavart, bészürkítvén az augusztusi tündökletes kék eget. A kisérő asszonyok gyöngébbjeit némely kocsisok felültették szekereinkre.

(folytatjuk)