Demeter J. Ildikó
Előzmény nélküli, történelmi pillanatnak nevezi a román sajtó, hogy Nagyvárad és Váradszentmárton népszavazást tartott arról, hogy a két település egyesüljön, azaz egyazon közigazgatási egységgé váljon. Az eredményt – a referendum elfogadásához szükséges 30 százalékos küszöbnél jóval alacsonyabb volt a részvétel, de a leadott szavazatok több mint 90 százaléka az egyesülés mellett szólt – így is, úgy is értelmezik.
Az ott élő magyarok nyilván megkönnyebbültek, mert a szomszédos község bekebelezésével Ady Pece-parti Párizsa már nagyon közel kerülne ahhoz, hogy az elmúlt években felényire, sőt annál kevesebbre apadt magyarság aránya az anyanyelvhasználatra jogosító törvény által megszabott húsz százalék alá csökkenjen. Most még fölötte van, de így is küzdenie kell jogainak érvényesítéséért, és még abban sincs mindig köszönet, amit elér, gondoljunk csak a balul sikerült utcanév-visszafordításokra, ahol a Gyilkos-tóból Piros-tó lett – és nem ez a kivétel: a helyes változatok ritkábbak –, de a Szent László-szobor ügye sem halad...
Ezek után nem csoda, hogy a bizonyos pályázatok számára fontos egyesülés – pontosabban városnövelés – szempontjából még számba vehető magyar községekben senki nem hisz a nagyváradi polgármester, Ilie Bolojan mézesmázos nyilatkozatában, amely etnikai egyensúlyt ígér ugyan, de fedezet nélkül (ez a román politikában akarva-akaratlan partnert kereső magyar pártoknak sem jó), és ez rendben is van, a védekező ösztönök még működnek. Egy kicsit felszusszan a bihari – és vele az erdélyi – magyarság, pedig ezúttal nem csak arról van szó, hogy aki időt nyer, életet nyer.
Elsikkadt eddig a népszavazás talán legfontosabb eleme, amitől valóban történelmi jelentőségű: az, hogy jogosultságát és törvényességét senki sem kérdőjelezte meg. Sem a szociáldemokrata vezetésű kormány – pedig a siker az SZDP-s biharszentmártoni polgármester bedaralását hozta volna a liberális többségű Nagyváradba –, sem a prefektus, sem a nemzetféltők, sem az alkotmánybíróság, sem a nép ügyvédje, sem más. Nyilván, más lett volna a helyzet, ha Csíkszereda akar valamely más székelyföldi településsel társulni, de kétségtelenül jó jel, hogy egy ilyen – alulról, nem Bukarestből jövő! – kezdeményezést természetesnek tekintenek és fogadnak el abban az országban, ahol 25 évi demokrácia után is még mindig egyféle mindenhatótól, az államfőtől várják a dolgok jobbra fordulását.
Így talán az sem lehetetlen, hogy a Székelyföld egyesítéséről az itt élők döntsenek? Sőt, az sem, hogy esetleg a szórvány magyar iskolái, intézményei, egyházi és civil szervezetei is a tömbmagyarsághoz kapcsolódjanak? És így maradjanak meg, hivatalosan?
