Kettőt se léptem, amikor olyat láttam, hogy el se hittem első pillanatban, de amikor mégis észrevettem, hogy igaz, amit látok, még a lélegzetemet is visszafojtottam, és úgy figyeltem, ami a kertben történik.
Egy ribizlibokor sétált előttem, de nem egyedül, hanem a kert legkisebb almafájával, átölelték egymást ágkarjaikkal, és így, sétálva beszélgettek. Szemben velük, ahol nappal a diófa áll, egy pipacs aludt, a diófa pedig a kert túlsó végében, hagymák, dinnyék, mákvirágok között. A cseresznyefa se volt a helyén, ott guggolt a krumplibokrok között, és azon igyekezett, hogy susogni tanítsa a krumplibokrok leveleit.
Csak álltam és figyeltem ezt a csodát, szerencsére se a fák, se a krumplibokrok, se a többi növény nem vette észre, ezért aztán azt is láthattam, amikor mind összegyűlt a kert közepére, és azt is hallhattam, amit elmondtak egymásnak. Először a diófa kezdett beszélni.
– Ide figyeljetek – mondta a diófa –, elmondom nektek, hogy mit álmodtam az éjjel. Azt álmodtam, hogy a világ valamennyi szakácsa összegyűlt egy olyan nagy konyhában, amelyik milliószor akkora, mint ez a kert, és három álló évig egyebet se csináltak, csak mákos rétest sütöttek. Amikor aztán megsült a mákos rétes, egy akkora aranytányérra tették, amelyik ezerszer olyan nagy, mint ez a kert, és így szóltak hozzám:
– Kóstold meg, mit sütöttünk neked. Kóstold meg, és ha ízlik, mindennap sütünk neked mákos rétest…
– Szép álom… – mondogatta a többi fa, csak a máknak nem tetszett, mérgesen megcsörgette gubóját, és azt mondta csúfolódva, hogy ő bizony nem hisz az egészből egyetlen szót sem, úgy igaz, amit a diófa mond, mint az, hogy őneki diós tortát hoztak aranytálcán… De a többiek rá se hederítettek a mákra, tudták, hogy milyen irigy természetű, végül is csendre intették, és az almafa kezdett beszélni:
– Én az égben sétáltam álmomban, ott találkoztam egy kis bárányfelhővel. Alighogy meglátott, rögtön megkérdezte: „Jó, hogy jössz, te talán tudsz valamit édesanyámról, a záporról, három napja, hogy eltűnt az égről, azóta nem láttam.” Én pedig elmondtam a kis bárányfelhőnek, hogy éppen tegnap járt nálunk az édesanyja, s hogy annyira örültünk neki, mert már nagyon szomjasak voltunk…
Ez az álom még a máknak is tetszett, még ő se szólt közbe, és azt is csendesen meghallgatta, hogy a pipacs mit álmodott. De nem csoda, ha csendben hallgatta, mert akármilyen szép volt a diófa álma, és akármilyen szépet álmodott az almafa, olyan szépet, mint a pipacs, nem álmodott egyikük sem. A pipacs ezt az álmot mesélte:
– Én azt álmodtam, hogy lepkévé változtam! De nemcsak én, hanem a világ valamennyi pipacsa, ezer és ezer, millió és millió, valamennyien felszállottunk a kertekből, a búzaföldekről, de még az árok széléről is, és annyian voltunk, hogy egészen eltakartuk az eget! Nagy, piros pipacsfelhők röpködtek az égen, s amikor elfáradtunk, akárcsak a lepkék, rászállottunk a fák ágaira…
– Jaj de szép lehetett! Jaj de gyönyörű lehetett! – kiáltozták a kert lakói valamennyien. Bár ne kiáltozták volna. Mert addig-addig mondogatták, hogy milyen szép álom, hogy milyen gyönyörű álom, amíg egyszerre csak felhangzott egy kakaskiáltás:
– Kukurikú! Felébredt a nap! Mindjárt itt lesz a fejünk fölött!
A kakasszóra aztán elhallgatott a pipacs, elhallgattak a többiek is, ahányan voltak, annyifelé szaladtak, s mire a kakas másodikat kiáltott, már vége volt a hajnali álommondásnak. A kert fái és növényei úgy álltak a helyükön, mintha sose mozdultak volna el onnan. Ezért aztán sose tudtam meg, mi volt a pipacs álmának a vége, s hogy mit álmodtak a többiek, a krumplibokrok, a ribizlik, a mák, a dinnye s a fűszálak, mert lehet, hogy a fűszálak is álmodni szoktak.