Joga lett volna a fennhéjázáshoz – évtizedek óta legendává vált – , de kedvesebb óriást alig hordott hátán a föld. Méltóság, szerénység, humor, megbízhatóság sajátságosan „derzsis” módon vegyült benne. Udvariassága belülről fakadt, eleganciáját sem a zakóval öltötte magára: kopott tréningben is megsüvegelték. Sepsiszentgyörgyön egy negyedik emeleti tömbházlakásban élt, Feldobolyban – ahol sok nyarat töltött békében, harmóniában a természettel – ezredes úrnak hívták, pedig még éles szóval sem sértett senkit, fegyvert soha nem fogott a kezében (a Dinamo röplabdázójaként volt katonai rangja). Annál nagyobb kedvvel forgatta a szerszámokat: gondozott kertjének, szeg nélkül készült bútorainak csodájára jártak, s egy-két jó ötletet mindig lehetett tőle kapni, mert nyitott, érdeklődő, a világ és a szűkebb környezet dolgaiban is tájékozott személyiség volt. Barátnak feltétel nélkül hűséges, odaadó, biztos támasz, tréfára, eszmecserére és segítségre is mindig kész, akár fát kellett hordani, akár súlyos ügyeket megoldani. Frissességét 80 éves korában is megőrizte, erről a szülőváros, Barót – amelynek díszpolgára volt – közönsége is meggyőződhetett tavaly ősszel. Az egyszer már leküzdött gyilkos kór hirtelen jött, és panasz nélkül, csendben, emelt fővel fogadtatott.
Ezt a mércét nagyon nehéz lesz még megközelíteni is. De jó, hogy van ilyen példakép, ilyen közel hozzánk. Egy valamikori félárva erdővidéki kisfiú a halhatatlanok között.
Az utóbbi időben megfogyatkoztak, akikkel egy kávé vagy egy pohár bor mellé leülhetett. Sokan várják már odaát, régi barátok, pályatársak. Itt is sokan fogjuk hiányolni. Ezentúl még magasabbra, a felhők fölé kell néznünk, ha köszönteni akarjuk.
Isten veled, Ede bátyánk!