Pünkösd jön: szép, borzas ünnep.
A legyőzőim sorban
fönt a hegyeken járnak,
s várják a suhanó, tüzes
lángnyelveket fejük fölé:
a szentlélek-orchideákat.

Várják, hogy a hatalom után
övék legyen a
dicsőség is… Legyen! legyen!
visszhangozza bennem a szív:
e riadoztató, tihanyi sziklafal.
Hisz úgyse kell nekem

semmi, ami nem a magam
csodája már.
Rámosolygok egy döglött kő alól
kinőtt fűre, mint ahogy
boldog összeesküvők szeme villan össze,
s a mosolytól máris az vagyok
 
újra, aki régen egy csillagról
zuhant alá,
át a felhőkön, madarak
hullámzó, sötét kárpitján át
s úgy ért földet, mint az esők,
mint éjjel is sugárzó napdarab.
 
Járok, ődöngök kimartan közöttetek.
Hazátlanul
hazámban és csak Isten zöld
sétaterein hallom megszólalni
bátorítón a tücsköket. A legázolt
fűből zengik el nekem pünkösd

zsoltárait. Már-már a föld alól:
az Örök Por
országából. A tüzes nyelvek
helyett a holtakén. Halljátok,
micsoda zsibongás ébred,
s micsoda dohogások erősödnek?