Az egyik szép leány
szép mosolygós alma,
a még nála is szebb
gyöngyharmatos rózsa,
a legszebbik mint a nap,
friss, akár a virradat -
„Édes babám, de örülök,
hogy megláttam arcodat!

Gyere, lelkem, édes,
mert meghalok érted,
hogyha haza nem vihetlek,
holnapra nem élek!
Látom, szép vagy, jó vagy,
pont nekem való vagy,
ha hozzám jössz, minden éjjel
lehozom a holdat!”

„Ha te megszerettél,
én is megszeretlek,
de jaj, anyám nem enged el,
veled hogy mehessek?
Élek veled, ha birok,
nem kellenek papírok,
de ha veled nem mehetek,
halálomig sírok.”

„Ha nem hoznak, visznek,
Ha nem adnak, szökj meg,
a táncból én egyenesen
szüleimhez viszlek!”
„Röptess, fényes madaram,
átadom neked magam,
veled élek, veled halok,
karold át a derekam!”

A pünkösdi rózsa
kihajlott az útra,
két szerelmes majdnem-gyermek
útra kel most újra.
Nagyvárosba mennek,
munkát ott keresnek,
nagyszülőknél ott maradt már
a kicsike gyermek.

Élnek otthon nélkül,
de nem munka nélkül,
és ha egymást ölelhetik,
élnek bánat nélkül.
Forduljon az óra
rosszra avagy jóra –
harminc évet éltek együtt:
szép, szerelmes próba.

Erről szól a nóta
évezredek óta.