Az elválás összegzésre késztet diákot, tanárt egyaránt. A pillanat megismételhetetlen, tényszerűségén túl sok mindenről lehetne és kellene beszélni: mi tekinthető jónak, s mi volt kevésbé sikerült az elröppent tucatnyi esztendő során, az átvett ismeretanyagból mennyi marad meg hasznos tudásként, azaz mennyire igazodik, igazodhat az iskola a rohamosan és könyörtelenül változó korunkhoz? A tudás mindenkor örök értékű, ám a líceumi képzés eredményessége vitatható. Felvetések sokasága fogalmazható meg, az alapos, igényes mérlegkészítés pedig az oktatási rendszer javításának szükséges feltétele. Az lenne jó, ha ilyenkor diák s tanár őszintén véleményt mondana bár a középiskola négy évéről, a tapasztalatok bizonyosan mindenkit előbbre juttatnának. És igen, ballagás idején érdemes lenne kérdéseket is feltenni, kényelmetleneket is akár, mert csak a tisztességes szembenézés, az őszinteség visz előre. Példa banális, ám sokak számára nem jelentéktelen szösszenetre: szükséges-e egy-egy tanév során folyamatosan reggel hét órától háromig tanítani, indokolt-e nap mint nap gerincet próbára tevő, nehéz iskolatáskát cipelni? Ellenben jóval fontosabb kérdések is feltehetőek, például mivel kárpótolhatja a társadalom azokat a vidéken élő fiatalokat, akik nehéz helyzetük miatt lemorzsolódnak? Számukra a középiskolai képzés illúzió marad, így zsellérsors várna rájuk, miként azt megfogalmazta egy idősödő, falun élő tanár?
Mint életünk fontos momentumaiban mindig, e különleges napon is jó a lényeget, a meghatározót látni, a csillogás, az üres pátosz felejthető. Magyar anyanyelvű fiataljaink, itt, Háromszéken, Székelyföldön, Erdélyben elindulnak az általuk legjobbnak, legnehezebbnek vagy akár a legkényelmesebbnek tartott úton, s nem csak rajtuk múlik, mikor s hová érkeznek meg. Életük, de életünk minősége is függ a skólából kilépők vállalásától, de ne ódzkodjunk a határozott bátorítástól sem: a kicsengetés és ballagás utáni világ olyan lesz, amilyenné a magasra néző, tiszta tekintetű fiatalok teszik.