Újra kicsengetés, újra ballagás. Ünnep a családokban, örömmel, reménnyel, bizakodással és nyugtalanító kételyekkel. Hiszen egyik napról a másikra megszűnik létezni az iskola bizonyossága, a nem várt, de mégis kiszámítható őszi becsengetés. Ha vége, hát vége: az a szép ebben a mégis szomorú búcsúban, hogy diákjaink számára szinte még minden újrakezdhető, igazából semmi sem veszett el, sőt, az új esélyek, kihívások pásztázása több izgalmat és varázslatot jelent, mint az elszalasztott lehetőségek leltározása.
Az elválás összegzésre késztet diákot, tanárt egyaránt. A pillanat megismételhetetlen, tényszerűségén túl sok mindenről lehetne és kellene beszélni: mi tekinthető jónak, s mi volt kevésbé sikerült az elröppent tucatnyi esztendő során, az átvett ismeretanyagból mennyi marad meg hasznos tudásként, azaz mennyire igazodik, igazodhat az iskola a rohamosan és könyörtelenül változó korunkhoz? A tudás mindenkor örök értékű, ám a líceumi képzés eredményessége vitatható. Felvetések sokasága fogalmazható meg, az alapos, igényes mérlegkészítés pedig az oktatási rendszer javításának szükséges feltétele. Az lenne jó, ha ilyenkor diák s tanár őszintén véleményt mondana bár a középiskola négy évéről, a tapasztalatok bizonyosan mindenkit előbbre juttatnának. És igen, ballagás idején érdemes lenne kérdéseket is feltenni, kényelmetleneket is akár, mert csak a tisztességes szembenézés, az őszinteség visz előre. Példa banális, ám sokak számára nem jelentéktelen szösszenetre: szükséges-e egy-egy tanév során folyamatosan reggel hét órától háromig tanítani, indokolt-e nap mint nap gerincet próbára tevő, nehéz iskolatáskát cipelni? Ellenben jóval fontosabb kérdések is feltehetőek, például mivel kárpótolhatja a társadalom azokat a vidéken élő fiatalokat, akik nehéz helyzetük miatt lemorzsolódnak? Számukra a középiskolai képzés illúzió marad, így zsellérsors várna rájuk, miként azt megfogalmazta egy idősödő, falun élő tanár?
Mint életünk fontos momentumaiban mindig, e különleges napon is jó a lényeget, a meghatározót látni, a csillogás, az üres pátosz felejthető. Magyar anyanyelvű fiataljaink, itt, Háromszéken, Székelyföldön, Erdélyben elindulnak az általuk legjobbnak, legnehezebbnek vagy akár a legkényelmesebbnek tartott úton, s nem csak rajtuk múlik, mikor s hová érkeznek meg. Életük, de életünk minősége is függ a skólából kilépők vállalásától, de ne ódzkodjunk a határozott bátorítástól sem: a kicsengetés és ballagás utáni világ olyan lesz, amilyenné a magasra néző, tiszta tekintetű fiatalok teszik.