– Sepsiszentgyörgyi pedagóguscsaládban született. Kérem, meséljen gyermekéveiről.
– Édesanyám szívbeteg volt, tehát a szüleim tudták, hogy nem lehet testvérem, ezért teljes lényükkel rám koncentráltak. Én voltam az egyke iskolapéldája, akinek mindent megadtak, amit a hatvanas-hetvenes években egy család egy gyermeknek megadhatott.
Két maximalista pedagógusszülő irányította lépteimet, fontosnak tartották, hogy nyelvet tanuljak, zongorázzam, rajzoljak, olvassak. Nagymamám sokat mesélt nekem, anyukám gyönyörűen és sokat énekelt, verset olvasott, Adyt, Arany Jánost, Reviczkyt, Juhász Gyulát. Édesapám Bánátból jött, és benősült egy székely családba. Apai nagyapámnál töltöttem minden nyaramat egy Temesvár melletti faluban, ahol egy másik kultúrát, mentalitást ismerhettem meg. Az iskolában mindig a maximumot kellett kihoznom magamból, mert ha tízesnél gyengébb jegyet kaptam egy dolgozatra, azt édesanyám hamarabb tudta, mint én, és a büntetés sem maradt el. Ez az állandó megfelelési kényszer lassan-lassan lázadóvá tett, és kíváncsivá az élet másik oldalának megismerésére.
– Kik voltak tanítói, tanárai, akikre ma is szívesen emlékszik vissza, milyen volt az egykori 1-es számú, híres-neves Mikó-kollégium szellemisége az 1960-as évek végén, a 70-es évek elején?
– Az akkori 1. számú líceum hiába viselte ezt a semmitmondó nevet, nem feledte el múltját, hagyományait. Mindannyian büszkék voltunk, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba járunk, ahogy szüleink, nagyszüleink is. A tanáraink is erősítették bennünk ezt a szellemet, Berde Zoltán tanár úr a világ legjobb magyar tanára volt, igazi példakép. Ő volt az első kritikusom, minden versemet az ő útmutatásai alapján gondoltam tovább, javítottam, tisztáztam le. Édesanyámat furcsa volt anyaként szeretni és tanárként elfogadni. Szigorú volt és kedves, következetes, de megértő is. Sokan szerették, és ez leginkább akkor vált számomra nyilvánvalóvá, amikor eltávozott, és sok-sok volt diákja búcsúzott tőle.
– Melyek voltak első próbálkozásai, és ezek hol „kötöttek ki”?
– A versírás mindig valamifajta elvonulást jelentett számomra egy olyan világba, amelyet más nem ismerhet. Eszembe jutott egy szókapcsolat, amely nem hagyott nyugodni, bezárkóztam a szobámba és továbbgondoltam, papírra vetettem, játszadoztam vele egy kicsit. A Mikónak volt egy diáklapja, a Gyökerek, az első verseimet ebben közölték, de a Megyei Tükörnek is volt egy gyerekrovata, a Cimbora, amelynek szerkesztője voltam, és itt is megjelent egy-egy írásom. A Cimborát szerkesztő diákcsoportot Zsehránszky István irányította, akivel sokat beszélgettem költészetről, irodalomról. Emberileg is nagy hatással volt rám.
– Ki biztatta, hogy elinduljon ama „kaptatós”, olykor égbe emelő irodalmi kapaszkodón?
– 1974-ben megnyertem a középiskolai irodalmi olimpiát Kolozsváron, amely akkoriban kiugrási lehetőség volt. K. Jakab Antal az Utunkban megjelentette az egyik versemet, majd a Korunkban, a marosvásárhelyi Igaz Szóban is közölték egy-egy írásom. Kányádi Sándornak köszönhetően megszerettem a gyermekverseket, az ő hatására kezdtem én is írni. Így nyílt meg számomra a Napsugár, az akkori gyermeklap, amelyet igen rangos költők-írók szerkesztettek. Megismertem Bajor Andort, Fodor Sándort, a halhatatlan Csipike-könyvek íróját. Azt hittem, ha elvégzem az egyetemet, én is velük dolgozhatom majd, amire kaptam is ígéretet.
– Emlékszik még első versére, amelyik megjelent nyomtatásban?
– Az Utunkban jelent meg az irodalmi olimpiát követően. Az Otthon című vers lázadónak számított a szüleim szemében. Fájt nekik, hogy szeretetüket és törődésüket béklyóként élem meg. Büszkék voltak, de ugyanakkor éreztem hangjukban a csalódottságot.
– Miért választotta a magyar–francia szakot a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen?
– A magyar szak elit helynek számított, ahová nehéz volt bekerülni, mert kevés magyartanárt képeztek. A megmaradás zálogai voltunk, és mi ezt nagyon jól tudtuk, ha nem is beszéltünk róla.
– Kolozsvár akkor (és most is) az erdélyi magyar kultúra szellemi fellegvára volt. Kiket ismert egyetemista éveiben az ott élő költők, írók közül?
– Az egyetem olyan magasra tette a mércét, hogy utána nehéz volt elszakítani azt a köldökzsinórt, amellyel magához fűzött a város. Kolozsvár szellemisége meghatározó volt az életünkben, minden köve, minden utcája a kultúrát lehelte magából, a múlt hagyatékát, az erdélyiség lényegét. Jó volt ott lenni, érezni a pezsgést, a fiatalság varázsát… A háttérben azonban egy aljas játszma bábjai voltunk mindannyian. Megfigyeltek, és „bűneinket” lajstromozták azért, hogy egyszer a szemünkre vethessék.
– Hol kapott állást az egyetem elvégzése után?
– Ez az euforikus állapot egy csapásra megszűnt, amikor ott álltunk a kihelyezés küszöbén. Kolozsváron nem lehetett maradni, mert akkor még zárt város volt. Ma már tudjuk, hogy ez a diktatúra kényszerítőeszközeként működött, hogy szétszórjon a legeldugottabb falvakba. Egy súlyos magánéleti válság, egy baleset más irányt szabott az életemnek. Hazakerültem Sepsiszentgyörgyre, ahol műszaki fordítóként kezdtem dolgozni a kapcsolószekrény gyárban. Ekkor kezdődött el életem legreménytelenebb időszaka.
– Mikorra gyűltek össze kötetnyi versei, és miért nem jelenhetett meg a Forrás-sorozatban, amellyel egykoron a romániai magyar fiatalok dobbantottak?
– A nyolcvanas évek közepe tájékán, mellette egy gyermekverskötet terveit is dédelgettem. Elvittem a bukaresti Kriterion Kiadónak az anyagot, és ígéretet is kaptam, hogy megjelenhet, de aztán elfektették. Később, már Magyarországon éltem, amikor megtudtam, hogy a kötetek anyagát „kukába dobták”, mert elhagytam az országot, tehát „hazaárulóvá” váltam.
– Úgy érezte, figyelték, de meg is fenyegették a 80-as évek végén, amikor nem volt szabad leírni például azt, hogy kézdivásárhelyi, csak így: Tg. Secuiesc-i...
– Igen, és ez a fenyegetés volt az utolsó csepp a pohárban. A gépgyárban eltöltött kilenc esztendő börtön volt számomra. ’87-ben megcsillant a szabadulás reménye, amikor a Megyei Tükörnél megüresedett egy hely az ipari rovatnál. Nagyon távol állt tőlem ez a terület, de reméltem, hogy idővel testhezállóbb feladatot kaphatok. Az akkori főszerkesztő meg is ígérte, hogy felvesz, amint lehet. Akkor váratlan dolog történt, amely mindent felborított. Behívattak a pártbizottsághoz, ahol megfenyegettek és megaláztak. Azt mondta egy elvtárs, örüljek, hogy van munkám, és ne akarjak újságíró lenni, mert az én múltam nem fér össze az újságírói etika szabályaival. Azért nem jelennek meg mostanában a verseim, mert kritikus és lázító hangvételűek. Villámcsapás-szerűen ért ez a támadás. Akkoriban hallani lehetett, hogy Magyarország nyit az erdélyiek felé, befogadja és nem küldi haza őket. Ez a kényszerhelyzet szülte a döntésünket, hogy elhagyjuk az országot.
– 1988-ban, amikor családja elhagyta az országot, férjével, fiával és egy bőrönddel lépte át a határállomást.
– Abban a csomagban minden benne volt, ami az addigi életünket jelentette. Otthagytuk az édesapámat és a nagyanyámat, az anyám sírját, barátainkat, a múltunkat. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a „mítikus monstrum” másfél év múlva megbukik, és lesz újrakezdés otthon is.
– Az áttelepedést követő években hogyan alakult élete?
– Voltak reményteli és reményvesztett időszakok. Dabasra kerültünk, egy olyan településre, amelyről Vay Sarolta Régi magyar társasélet című könyvében olvastam valamikor, és akkor lenyűgözött a kisnemesi fészek különleges hangulata, amely az 1800-as évek végének Magyarországára jellemző volt. Dabas befogadott minket, megélhetést adott, lettek barátaink, jó- és rosszakaróink. A Táncsics Mihály Gimnázium tanáraként megélhettem a hivatás minden szépségét, elnyerhettem a diákok bizalmát, szeretetét. Kiteljesedhettem mindabban, amit szülőföldemen kellett volna művelnem, hogy legyen értelme, visszaigazolása a sok tanulásnak.
– S a versek? A Háromszék megbízott, az interjú mellé kérjek Öntől...
– Nem tartom magam költőnek, mert soha nem váltam azzá. A költők életművet hagynak maguk után, én ezzel nem szolgálhatok. Amióta hazát váltottam, nem nagyon írtam verset. Cserébe sok minden más megadatott nekem. Voltam tanár, rendező, tehetséges fiatalok útját egyengethettem. Újságot, helytörténeti kiadványokat szerkesztek, szeretem összehozni a helybelieket szülőföldem magyarjaival. Igazi másodvonalbeli háttéremberré váltam, és minden tudásommal azt segítettem, aki valóban előtérbe kívánkozott. De a Háromszéknek szívesen küldenék a két-három éve írottakból.
– Egyetlen verskötete jelent meg, Vers az időben. Gondolt-e arra, hogy régebbi és újabb verseit egybegyűjtve egy teljes Kapui Ágota válogatást tesz az olvasók asztalára?
– Nincsenek ilyen ambícióim. Aki költőnek született, az diktatúra, fenyegetések, sanyargatások ellenére is az lett. Bennem nincs tüske azért az elvetélt költő-sorsért, most is az irodalom közelében mozgok, szeretem a szerkesztői munkát, jó dolog egy szerzőt hozzásegíteni egy új kötethez.
– Igaz, hogy nem írt sok verset, de annál több szépirodalmi kötetet szerkesztett.
– Valentyik Ferenc dabasi helytörténész rengeteg értékes témát kutatott fel a helyi kötődésű írók-költők, politikusok, közéleti személyek elfeledett életművéből. Társszerkesztőként részt vettem a Vay Sarolta-verseinek és Gyóni Géza kötetének, az 1000 dabasi pillanat című helytörténeti album szerkesztésében. Jelenleg a Díszpolgári portrék sorozat harmadik kötetén dolgozunk, és vár rám még egy izgalmas munka: Murányi László, legendás televíziós személyiség kiadványgyűjteményének sajtó alá rendezése, mely a rendszerváltás időszakának anyagát tartalmazza.
– Díjak, elismerések?
– Még tanárként, a millennium évében kaptam meg a Dabas Kultúrájáért Karcsné Takács Éva-díjat, amelyet három elismerés is követett. 2010-ben vehettem át a Pest megyei sajtódíjat a Dabasi Újság szerkesztéséért, 2011-ben pedig Szalézi Szent Ferenc-díjban részesített Bábel Balázs Kalocsa-kecskeméti érsek. 2014-ben Pro Urbe díjjal jutalmazott Dabas város képviselő-testülete.
– Az Ötödik Évszak (1980) c. vers-, próza- és képzőművészeti antológiában azt írja: „Csak az időnek nem tulajdonítasz / különösebb fontosságot / míg szorítását nem / érzed”. Érzi már az idő szorítását?
– Hatvanéves vagyok, mindent megteszek, hogy egészséges maradjak, szellemileg és fizikailag is friss. A középkorúság státusa kitolódott, engem fiatalítanak a barátaim, az aktív, feladatokkal teli életem, a sport, az az olthatatlan vágy, hogy még sokáig együtt legyek a gyermekeimmel, és ha lesznek majd unokáim, akkor ne legyen köztünk generációs szakadék.
Székely Ferenc
Ettem az Isten kenyerét
Ettem az Isten kenyerét,
ittam vizét az elmúlásnak
kerékbetört lélekkel hevertem
idegen országok poros útján,
s csak a honvágy hasonlított
a sivatagi szomjúsághoz.
Voltak tágabb és szűkebb pátriáim
Hegyekbe oltott kráter fájdalom,
Hegek a hold ezüst arcán
S haragfelhők a múlt emlékein.
Meglelem egyszer tán nyugalmam
Ahogy hazát is újat kaptam én,
Bár oly boldogan bukdácsolnék újra
régi utcácskák tört macskakövén.
Hazát mely a nevemen szólít
De nem érti, ha mondom a nevem
Anyám nyelvén gagyog az értelemről
De nem szól hozzám anyanyelvemen.
/---/
