Összegyűjtögettem, karikába hordtam az aratók után egyre sűrűsödő kévéket. Volt még egy másik tisztem is a kévehordás mellett. A vízhordás. Ha kiürült a mindig könnyező korondi korsó, vagy ha gondos árnyékban tartás ellenére is megkotlósodott benne a víz, szó nélkül fülön fogtam, s már mentem is a Várfele nevezetű hegy oldalából csoronkáló csorgó felé. Hát annak a csorgónak a vizéhez fogható nem volt az egész határban, de talán még a környéken sem. És olyan szép szitakötőket sem láttam azóta sem, mint amilyenek a Várfele csorgója fölött zirregtek.
Egyszer, amikor éppen ebédhez hoztam a friss vizet, azt kérdi tőlem az egyik keze járásáról, szavajárásáról egyaránt híres aratóasszony:
– Tudod-e, honnan hoztad a vizet?
– Hogyne tudnám: Várfele csorgójából.
– Hát azt tudod-e, miért hívják azt a hegyet Várfelének?
– Biztosan, mert valamikor vár lehetett rajta.
– Abbizony, de micsoda vár! S hát azt tudod-e, kinek a vára volt?
Ezt nem tudtam.
– Nahát, ha nem tudod, akkor én most megmondom neked – mosolygott rám a kedves asszony, miközben letelepedett egy kévére, s térde közé fogta a tálat, úgy kanalazta a finom meggylevest. – Megmondom én, csak előbb végezzünk az ebéddel, mert amint mondani szokták: magyar ember, amikor eszik, nem beszél. Különben sem szeretném, ha az álmélkodástól szád mellé kanalaznád a levest.
Ezen mindannyian jót nevettünk.
De aztán igyekeztünk is, hogy minél hamarabb túl legyünk az evésen, mert nemcsak én, de a felnőttek is kíváncsiak voltak, hogy ugyan bizony kié lehetett az a vár, amelyik már csak egy hegy nevében él, de amelyik minden szántáskor barázdából kiforduló cserép- és tégladarbokkal küldözgeti üzenetét egy messzi-messzi korból. Talán éppen az óriások korából.
Kanalaztunk hát szaporán, s a húst is csak éppen megforgattuk a szánkban. Tisztelettel s várakozva pislogtunk a titkot még mindig tartogató menyecske felé, aki végül is megtörülte a száját, s felém kacsintva azt mondta:
– Na, adj csak, nagy legény, egy csuporral a bánatos királylány könnyeiből.
– Miből? – ámultam el.
– A korsóból – nevette el magát az asszony. – Mert azt a csorgót tulajdonképpen a bánatos királylány kútjának hívták valamikor. Azt is elmondom, hogy miért, de előbb hadd árulom el, ki volt annak a hajdani várfeli várnak az ura.
Kévéket vertünk fel, hogy az árnyékban nyugodtabban hallgathassuk a mesélő asszonyt.
– Azt a várat maga Csaba királyfi építette. Itt, a környéken letelepedő népe oltalmára. Ez volt az ő legkedvesebb vára. Mert sok vára volt neki, de ez volt a legkedvesebb, ezért is hagyta tőlünk elmenőben az ő legkedvesebb leányára. Mondván:
Míg a tűzhely hideg nem lesz,
Míg a folyó vissza nem foly,
Addig, jó népem, itt székelj!
Aztán Csaba királyfi elment, amint tudjuk, itt hagyta az ő né­pét, s itt a leányát is ebben a szemközti csodálatosan szép várban.
Mindannyian arrafelé néztünk, s már láttuk is magunk előtt a maga valóságában, amit a jó mesélő asszony szavaival elénk varázsolt.
– Három rend fala volt.
– Három? – ámultunk el.
– Három. A külső kőből. A középső téglából. A belső meg nem is tudom, miből…
– Biztosan márványból… – segítette ki valaki.
– Lehet, hogy éppen márványból, mert abból volt maga a pa­lota is. Hófehér márványból. A cserepe meg jófajta baconi cserép volt, de telis-tele aranyhímekkel. Hát itt éldegélt a királylány, s várta haza az apját. De az csak nem jött. Olyan hírek is ke­ringtek róla, hogy meghalt volna ott fönn a Hadak Útján. Le­esett volna a lováról. A leánya nem hitte, de azért, hogy meg ne szólják, meggyászolta. A gyász leteltével széjjelnézett a környéken, hogy egy magához illő férfiembert keressen. Talált is mind­járt itt, a faluban egy igen jóravaló embert. Jámborat, dolgosat, becsületest. Össze is házasodtak. Nem csaptak nagy lakodalmat, már az apa emlékére való tekintettel sem, csak éppen ezt a mi falunkat hívták meg, akik amúgy is mind bejáratosak voltak a várba, s hogy legyen a legényes háztól is valaki. Összehá­za­sodtak, s boldogan éltek. Esztendő elteltével meg is gyarapodtak. Gyönyörűséges szép leánykája született az ifjú királyasszony­nak. Nagy volt az öröm. De nagy lett a bánat is, mert még karon ülő sem volt a kicsi királykisasszony, amikor az ifjú király­asszonynak elszakadt az élete fonala. Nagy volt a gyász, a bá­nat. Még a rétek is mind fekete virágot nyíltak azon a tavaszon. Mert tavasszal történt a szomorú esemény. Hét esztendeig gyászolta az ura s vele a környék népe. De aztán a gyász elteltével a szomszédos öregasszonyok mind biztatni kezdték azt a jóravaló embert, hogy nézzen más asszony után, mert az mégiscsak más, ha asszony van a háznál. Addig-addig mind mizseráltak, duruzsoltak az öregasszonyok, addig mind ajánlgattak különbnél különb feleségnek valókat, míg az a jóravaló ember egyszer csak kötélnek állt, s elvett egy nem is tudom, honnan való, idegen fehérnépet. Aki esküvel fogadta, hogy anyja helyett anyja lesz az árvának. De milyen a mostoha? Az elején mézesmázos. Még az édesnél is édesebbnek mutatja magát. Aztán csak kibújik a szög a zsákból. Ki is bújt nemsokára. Mert az embert lassacs­kán elemésztette az első felesége utáni bánat. S a szép kicsi királykisasszonyra meg szomorú napok virradtak. A cselédek cselédjénél is rosszabb lett a sora. Nem csoda, ha ilyen szomorú nótákat énekelt, amikor csak elrejtőzhetett gonosz mostohája elől:
Édesanyám, édesanyám,
ahelyett, hogy engem szültél,
mért nem inkább fát ültettél,
vagy egy kutat ástál volna,
aki szomjas, ivott volna.
Lélegzet-visszafojtva hallgattuk a mesét s a szomorú éneket, amit az asszony olyan gyönyörűen énekelt, hogy még a felnőttek is megkönnyezték.
– De egyszer csak – folytatta halkan az asszony –, egyszer csak meghallotta a mostoha a királylány énekét.
– Nahát, én fát csinálok belőled, te semmirekellő – ragadta meg a hajánál fogva a királykisasszonyt, s kilódította a várból, oda a csorgó fölé, ahol most az a bokor zöldell. S hát abban a pillanatban a királykisasszony gyönyörű fenyőfává változott.
– Boszorkány volt az a mostoha – vetette közbe valaki.
– Boszorkány hát – folytatta a mesélő asszony –, de nem az ő akaratából változott fenyőfává a királykisasszony, hanem az édesanyja síron túl is tartó gondoskodása vette ki ekképpen a gonosz mostoha kezéből. Mert ha a mostoha változtatta volna fává a királykisasszonyt, akkor nem lett volna annak a fenyőnek olyan jótékony árnyéka, hogy aki alája telepedik, ha beteg, meggyógyul, ha pedig öreg, megfiatalodik.
– Hát olyan árnyéka volt?
– Olyan annak. De egyszer aztán, amikor a mostoha is már kezdett ráncosodni, s alája telepedett, hogy fiatalodjék, villám hasított a fába. De csak az alatta ülő mostohát égette el, hogy még pora sem maradt. A fa alatt pedig megnyílt a föld, és össze is csukódott. Ekképpen vette magához a szerető anya az ő egyetlen leányát. Akkor fakadt az a forrás. A bánatos királylány könnyeiből táplálkozik, mert akármilyen boldog is most szegényke ott lenn az édesanyja mellett, örömében is állandóan a könnyeit hullatja. Úgy megszokta volt a sírást a nagy árvaságban. És hullatja mindaddig, míg vissza nem jön Csaba királyfi vagy az ő követe, aki méltó vőlegénye lehetne a föld mélyébe menekített királylánynak, aki addig is ilyenformán gondoskodik szeretett népéről, hogy legalább friss ivóvízben ne lássunk hiányt ilyen nagy dologidőben.