Tisztelt Tanár Úr! Kedves Miklós bátyánk! Drága Antal Miki!
A végtelenség érintettségében kimondható: már diákként Antal Mikiztünk. Mert más voltál. Büszke mikósok voltunk, abban nőttünk fel, abba nőttünk bele, hogy nagy iskolánknak nagy a múltja és ehhez mérhető a jelene. Nagy tanáraink között volt nagy tudású, nagy tekintélyű, árnyalt humorú, módszeresen szigorú, szerénységében tiszteletet követelő – Te egyszerűen tanár voltál.
Ott voltál, velünk voltál, értünk voltál. Ezt már akkor tudtuk, amikor a tanárokért nem volt szokás rajongani. Téged az is kedvelt, aki a matekot vagy a fizikát elutasította. Emberien voltál nagy. Emberként voltál Tanár és Tanárként Ember. Pontosabban: ember és tanár Nálad egy volt. Ez nem egyszerű dolog, tanítványaid közül többen (sokan), akik pedagógusi pályára léptünk, megtapasztaltuk, mekkora kihívás.
Amikor tanítványaid lettünk, alig egy évtizede álltál a számodra mindent jelentő katedrán – de teljes oktatói készültségben. Úgy tanítottál, ahogyan éltél: egyszerűen, természetesen. Két tényezőre voltál mindig figyelemmel: a diákra és a tudomány világának újdonságaira. Abból, amit életed végén tanítottál, az egyetemen semmit nem tanulhattál – mert utóbb hozta létre a tudomány. Egy életen át a tudást szolgáltad, s ehhez folyamatosan begyűjtögetted friss gyöngyszemeit. Akkor építettél magnót a fizikumban, amikor az üzletben a cseh ipar terméke hírként volt jelen, számítógépes foglalkozást vezettél... Bevettél a rádióamatőrök kis csoportjába, de szinte semmit sem sikerült úgy összeraknom, hogy bár nekem elégtételt okozott volna. Megnézted: na, akkor így folytatjuk – szóltál és mutattad. És én folytattam… Az igazi pedagógus tudja: a folyamat a fontos, nem az eredmény. Az eredményt mindig felülmúlja valaki, valami, a folyamat tapasztalatai beépülnek, azokat senki el nem veheti.
És most, kedves Miklós bátyám, panaszt jelentek be. Egykori évfolyamunknak, az 1966-ban végzetteknek lassan két évtizede voltál vezető tanára, Veled és általad élhettük meg, hogy találkozóinkon visszaléphettünk az időben. Magadhoz emeltél, baráttá fogadtál – de megmaradsz örök tanárunknak, aki a mi időnk végezetéig beszámoltat, meghallgat, megért és megnyugtat. Árvák maradtunk Nélküled. Azt képzeltük, hogy erre a helyzetre is megoldást találsz, legalább addig, amíg valamelyikünk rá nem ébred, hogy illendő lett volna Hozzád mérhetően inventívnek lennünk. Hiszen ha szeretett városunk Pro Urbe díjat adományozott Neked, akkor mi, szépen megőszült tanítványaid átadhattuk volna Neked a Pro Discipulus díjat, amelyet számodra illett volna idejében meglapítanunk, hálánk és szeretetünk jeléül. Kérlek tisztelettel, fogadd ezt a kései, de őszinte elismerést. Mindannyiunk nevében, megrendülten és örök tanítványként:
Bodó Barna
