– Az hírlik rólad, hogy Budapestre szerződsz…
– Igen, én is hallottam, és az interneten is olvastam. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan terjednek a hírek, ahogy sajnos az álhírek vagy a valóságnak nem egészen megfelelő dolgok is…
– Ez úgy értendő, hogy nem mész el?
– Semmi sem változik az elmúlt évadhoz viszonyítva. A Tamási Áron Színház társulatának a tagja vagyok, miközben a Budapesti Nemzeti Színházban is vállalok feladatokat.
– És vajon honnan indulhatott a hamis hírverés?
– Gondolom, onnan, hogy a nemzeti színház igazgatója valóban szeretné, ha oda szerződnék. Nem tagadom, nekem is jó velük dolgozni, emberileg is nagyon jó viszonyban vagyok az ottani kollégákkal, tudom, hogy anyagilag is jobb helyzetben lennék, ha átmennék, de életmódot kellene váltanom, és úgy érzem, a százszázalékos nagyvárosi életet már nem tudnám bevállalni. A vidék, a természet, a lovaim, az a létforma, amit Szörcse jelent, egyre fontosabb helyet tölt be az életemben. Mivel jelenleg a nemzeti színház több előadásában játszom, és talán újabbak is következnek, ők úgy kezelnek, mint társulati tagot, ami nagyon megtisztelő, de jogilag csak a szentgyörgyi színházhoz tartozom.
– Nem fárasztó az állandó ingázás Szentgyörgy és Budapest között?
– Nagyon fárasztó, de egyben nagyon izgalmas is ez a folyamatos tranzit állapot, amelyben az ember mindenhol van, és sehol sincsen. Bizonyos értelemben egy kicsit függője lettem ennek az állandó utazásnak, az életérzésnek, amit Kerouac olyan nagyszerűen megírt az Úton című regényében. A szentgyörgyi társulatnál töltött hosszú évek után jólesik a kimozdulás, az új kihívások, az ismerkedés új emberekkel, helyzetekkel. Persze lehet, hogy csak azért esik jól, mert van egy biztonságos szakmai és magánéleti otthonom. Amíg igényt tartanak a munkámra, és a két igazgató meg tud egyezni abban, hogyan rendelkezzenek velem, igyekszem nagy lehetőségként megélni, hogy mindkét helyen játszhatok.
– És ha az igazgatók nem tudnának megegyezni?
– Nehéz lenne dönteni, akkor talán a szabadúszáson is komolyabban elgondolkodnék. Már volt egy nagyon nehéz időszakom ilyen szempontból, miután elkészült a János vitéz, és a nemzeti színház újabb felkéréseire is igent tudtam mondani, az igazgató elkezdte egy kicsit feszegetni, hogy döntenem kellene, mert nehéz állandóan egyeztetni miattam a két színháznak. Vagy két hónapig éreztem a döntéskényszer nyomását, nagyon sokat mérlegeltem, hogy ha elmegyek, visszajöhetek-e, hogy vajon vissza akarok-e majd jönni, hogy mi lesz az állataimmal, ha elköltözöm…Végül be kellett látnom, nem állok készen arra, hogy új életet kezdjek, és nekik is meg kellett érteniük, hogy bár örömmel dolgozom velük, nem tudok végképp odaköltözni.
– Nem gondolod, hogy itthon már nincs több igazi kihívás a Hamlet után?
– Nem, mert a munka számít, nem az, hogy kipipáljunk egy szerepet. Akár egy másik Hamlet is benne lehet az emberben, ha másképp van elmesélve a történet. Nem az számít, hogy Hamletet játsszak, hanem hogy jó munkákban vehessen részt. Úgy is le lehet tudni egy Hamlet szerepet, hogy az sem engem, sem a nézőt nem érinti meg. Legyen az a válaszom erre a kérdésre, hogy jó előadásokban szívesen eljátszok bármilyen szerepet, Szentgyörgyön és máshol is.
– Volt-e valamilyen tanulsága számodra a Budapestre való szerződésed hírének? Milyen visszajelzéseket kaptál?
– Azon túl, hogy a gratulációk és nehezményezések miatt is állandóan magyarázkodnom kell, talán az átlagosnál is jobban érzem, hogy szeretnek, ragaszkodnak hozzám a szentgyörgyiek, ami azért elgondolkodtató, mert nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt. Egyre kevésbé veszek részt a helyi közösségi életben, egyre ritkábban nyilvánulok meg a helyi közösségi fórumokon, egyszerűen csak végzem a munkám a legjobb tudásom szerint. Talán nem is várnak ennél többet tőlem…

Kérdezett: Nagy B. Sándor