Öcsike, Laci, Juci, Sári egész nap együtt játszott a kertben. Akár hiszitek, akár nem, estefelé már semmi új játék nem jutott eszükbe. Mégiscsak hosszú egy nyári nap, ha nincs dolga az embernek. Összegyűltek hát egy nagy, terebélyes fa alá tanácskozni; mivel üssék agyon az időt, amíg be nem sötétedik.
Öcsike egyszerre csak a fejére csapott:
– Van nekem egy nadselű gondolatom, gyerekek!
– Mi az, mi az? – kérdezték izgatottan a többiek.
– Cseréljünk ruhát. Mi, fiúk, fölvessük a lányok ruháját, ti, lányok, a miénket, úgy kezsdjük újra a játékot.
Juci, Sári húzódott egy kicsit, hogy így meg úgy, mit szól ehhez a mama, ha megtudja – de a két huncut fiú addig erősködött, hogy észre sem vették, hipp-hopp, fiúvá lettek a lányok, leánnyá a fiúk. No, hiszen, kacagtak is egymáson!
De hát rosszul mondtam, gyerekek. Hiába cserélték el a ruhájukat, nem lettek fiúvá a leányok és főképen: nem változtak leánnyá a fiúk. Sőt, nem tudom, mi bújt beléjük, de még vadabbul kezdtek hancúrozni a lányok szoknyácskájában.
– Akajs-e bakot uglani, Sálikám – kérdezte Öcsike Lacit vékony hangon.
– Hogyne akarnék – sipogta Laci – hajolj csak le, Jucikám!
Azzal már ugrott is keresztül a hátán. Most ő hajolt le, Öcsike ugrott, aztán megint ő ugratta át Öcsikét – az igazi Juci és Sári magához sem tért még meglepetéséből, már a kert másik végéig ugráltak el. Szegény nadrágos kisleányok lélekszakadva futottak utánuk.
– Mi lesz az én gyönyörű ruhámból! – kiáltotta Juci.
– Összegyűritek a szép kék selyemövemet! – sírt Sári.
– Adjátok vissza a ruhánkat! – mondta mindkettő egyszerre.
– Majd ha fagy, hó lesz nagy! – szólt le gúnyosan Laci a kerítés tetejéről.
– Gyertek utánam! – mondotta Öcsike, buzgón igyekezvén Laci nyomába. – Vegyétek el, ha tetszik!
A kerítésre talán még felmászott volna valahogy a két kisleány (mi mindent meg nem tesz az ember a ruhájáért, meg a szép kék selyemövéért!) – hanem az a két huncut most nyaktörő mozdulattal átmászott a kerítésről egy magas fa áthajtó ágára. Az ágra leültek, szép csendesen megpihentek. A ruhácskákat megtépte a kerítés, megtépte az ág, Sári, Juci kétségbeesve könyörgött:
– Gyertek le már! Jaj, jaj, mit szól majd az édesmama!
Öcsikének, Lacinak sem volt kőből a szíve, sötétedett is már, hát lemásztak a fáról. Uram Isten, mivé lett lemászás közben a szép kék selyemöv!
Mikor szemtől szemben álltak egymással a földön, a két kislány keserves sírásra fakadt:
– Sédeljétek magatokat! – kiáltott rájuk Öcsike. – Ilyen nagy fiúk, aztán mégis silnak! Nem éldemes veletek játsani!
