Tekintetek, testek, történetek ritmusára építi legújabb előadását Fehér Ferenc. A budapesti rendező-koreográfus másodjára dolgozik a sepsiszentgyörgyi M Stúdió Mozgásszínház művészeivel, és egyre feljebb tolja a mércét: a Személyazonosság című produkció a társulat lüktető, merészen őszinte előadása, mely a korábbi Kampfhoz hasonlóan jó esélyekkel indul majd fesztiválokon, szinte mindent kihoz az M Stúdió színészeiből – Bajkó László, Gáll Katalin, Nagy Eszter, Orbán Levente, Polgár Emília, Szekrényes László, Veres-Nagy Attila.
Bár nem könnyű értelmezni, egy újabb olyan produkció, amely egyszerűen „csak” költészet a mozgásszínház nyelvén. A budapesti Fehér Ferenc nem egy adott történetből indít, mégis, a hét színész belopja, becsempészi a jelenetekbe életének különös, szanaszét ágazó szálait. Ezekkel szembesülve – természetesen másként, mint egy klasszikus színházi előadásban – a néző szintén foszladozó fonalait kezdi keresgélni, saját élmények törnek fel a mélyből, s ha valaki például a pingpongos jelenet láttán néhai, az asztalitenisznek hódoló apjára emlékezik, hát ez a spontánul megszülető gondolattársítás is a színház egyfajta esszenciája. Hiszen történetek, epizódok, villanások alapozzák, formálják életüket-életünket.
Az előadás olyan mezsgyére vezet tehát, melyet a színészek önmagukból építenek fel, kizárólagosan mozgással, egyszerűen és mégis kifinomult eleganciával. A nyitókép szokatlanul pőre, a színházteremben meztelen alakok állnak, háttal az érkező nézőknek, aztán egy Edvard Munch-szerű sikollyal elkezdődik a testek piramissá alakulása, hullámzása, összefonódása, melyet végig erőteljes, dinamikus zene kísér (Kovácsovics Dávid szerzeménye). A játékot finom humor árnyalja, a színészek munkája remek, fizikai teljesítményük példás. Plasztikus képek sokasága kovácsolja egységessé az előadást, legyen akár egy személyes jelenet (Nagy Eszter mankójával) vagy többüket mozgató, mint amilyen a már említett pingpongjátékos, vagy akár a golyós, tivoliszerű játékra utaló jelenet (Szekrényes Lászlóval a középpontban). A hét színészt mindvégig számokkal jelölve szólítja egy hang, ők pedig – esetenként mintha csak mímelnének – egy-egy szeletet mutatnak sorsukból, olykor földön maradva, nem engedelmeskedve a felszólításnak, tárgyakat is használva kísérőelemként (gyermekruha, babakád, színes női táska, avagy éppenséggel Hustler magazin). Meghatározó és apró, jelentéktelen kellékek, test és lélek kavalkádjának, örök sodródásának kísérői. És amikor elfogynak a történetszilánkok és a számok is, a színészek visszasorakoznak a képzeletbeli vonalra, s némán, csendben állnak, néznek. Katartikus pillanat.
A Személyazonosság arról beszél, amire nincs szó: szép színházi esszé az életről.
