De mi is megfogyatkozánk, mert Gál Miklós ezredes és Török Gábor kormánybíztos a 2-ik századunkat Kedves Lajossal és Salamon Károly főhadnagy vezetésével Lippára küldötték, hogy a tábor számára sót szállítsanak, s esetleg az ottani rácz birtokosoktól bort rekviráljanak. Mi pediglen ezenközben készülődtünk. A haditerv szerint elrendeltetett, hogy az ostrom Új-Arad felől kezdődjék, ahová a tüzérség mellé, minket, a 3-ik és a 4-ik századot vezényelték. A Maros folyón már oly vastag volt a jég, hogy nyugodtan átvontathattuk álgyúinkat. Történt mindez december 4-re virradó éjszaka, de még helyeinkre sem érénk, amikor az ostromot indító kürt megfúvatott. Mi rohantunk neki a várnak, századunkból már sok legény a vár sánczában járt, amikor a vár fokáról borzasztó puska és ágyútűz robbant, részint felénk, részint Ó-Aradra.
Pap Vilmos parancsnokunkkal az élen neki rohanánk a várnak. A taplocai Csedő Tamás tízedes, aki vakmerően bátor volt, arra vállalkozott, hogy felhágva a belső sáncz fokára, az ellenséges álgyúkat bészegezi. Vele ment még tőlünk Búzás Márton, János Antal és András János. A belső sánczra nem jutának fel, de a harmadik sánczpalánk fáit kiszedték. Ezenközben az önkéntes honvédek (szerz. megj.: közöttük volt Arany János, aki a Bolond Istókban így ír az aradi ostromról: „Oh láttam én (hisz ott is voltam egyszer, / Tenni kevés – de halni volt esély) / Győzelmeid napját; s a szörnyű perccel / Én is alábukám, midőn esél. / Bámulta a világ amit cselekszel, / Minőt rege is csak ritkán mesél: / De vállvonítva kullogott tovább / Hogy sebeidben tipra büszke láb. // És engem akkor oly érzés fogott el... / A szőlős gazda is, az egyszeri, / Látván, hogy szőlejét a jég veri, / Dorongot ő is hirtelen kapott fel, / Paskolni kezdé, hullván könnyei: / »No hát, no!« így kiált; »én uram isten! / Csak rajta! Hadd lám: mire megyünk ketten!«”), a lengyelekkel együtt egy szakasznyian előrohantak a várkapu felé, de mások nem követték őket. Aztán csak elindult körül a támadás, a magyarok átkeltek a csatornán es, az őröket lefegyverezték, egy-egy őrszemre az egész század lőni kezdett, s „Éljen a magyar!”-t kiabáltak, a zenekar lelkesítő indulókat játszott, de az alarmirozott belső várőrség tüzelni kezdett, különösen a lengyeleket pusztítván. Máriássy ezredes erre visszavonulót fúvatott. A mi századunk legénységének egy része már a belső sánczban vala, Józsa Lajos hadnaggyal az élen. A taploczai Holló Istán ügyességének köszönhetően néhány eltört létrát sikerült esszekötözni, amelyeken 24 órai harc után a bentrekedtek elkezdtenek kimenekülni, sokan testi épségüket kockáztatva ugrottak le a falakról. Elesett egy székely, egy lengyel és három magyar. A második sáncz tetején a várbéliek békerítettek s elfogtak 25 vitézt, közöttük Csedő Tamást. (szerz. megj.: Csedő Tamás honvéd századosra a csíktaplocai templom cintermében található sírhant, kereszt emlékeztet.)
Ostromunk ily kimenetele előre látható volt. A várban Berger cs. kir. tábornok parancsnoksága alatt legalább két zászlóalj állomásozott, mi pedig annyian sem valánk, hogy tisztességesen körülzárjuk s kiéheztessük őket. Vetter főparancsnok úr Arad ostromának nem sikerültét a rossz vezérletnek tulajdonította, mondván, hogy a székelyeket a honvédtüzérség fedezett nélkül hagyta. Akkor kellett volna lerohanni a várat, amikor augusztusban megérkeztünk s tárva-nyitva vala kapuja – mondom én s még más barátim. De egy hathatós körülzárással ki is lehetett volna eheztetni őket. Jó, hogy ennyivel megúsztuk, mert ha kirohannak ránk, csúfosan megjárhattuk volna. Bizonyára nem levének tisztában a mi gyenge felkészültségünkkel, létszámunkkal, hiszen ennél nagyobb vala a ricsaj. Pedig eheztek már. Néhány nap múlva azon hír terjede el, hogy Temesvár helyőrsége a vár élelemmel való ellátására és teljes felszabadítására támadólag vonul felénk. Máriássy ezredes megbízható forrásból értesülvén erről, elrendelte azonnal a két várost összekötő híd elbontását.
S egy tutajhídnak az építését a lentebbi részre s ennek hídfőjénél a szükséges védművek kiépítését. Nem lehetett tudni, hogy a temesvári felmentő sereg merről jövend, Lippa avagy Vinga felől, vaj mindkét irányból. Az 5-ik századunkat kiparancsolták Radnára. A tutajhíd védelmére az 1. századot, minket pedig a 4-ik századdal együtt Új-Arad megvédésére. Velünk jött még 70 lengyel és 250–300, többnyire lándzsákkal felszerelt nemzetőr. Történtenek ezek december 13–14-én. A kiküldött járőrök jelentették, hogy Engelsbrun Német-Ság felől nyomul az ellenség. Ha jól emlékszem Lederer és Leiningen tábornokok vezetése alatt. Új-Arad előtt, velünk szemben a gyalogság s a tüzérség állást foglalt, a lovagság (ulánusok valának) pedig lőtávolon kívül a város mellett elhaladott s a tutaj hídfőjével szemben 4 álgyúval állást foglalt, arczvonalba fejlődött. Ezalatt a századunk mellé beosztott tüzéreink, akik a császári seregből állottak volt át, most megint visszaállottak s a lovassággal együtt elszöktek tőlünk. Egyetlen álgyúnk maradott a 4-ik századnál. A velünk szemben lévő ellenséges gyalogság inkább a vár felé kezdett indulni, úgy tűnt, Ó-Aradot akarja megtámadni. Egyszer azomban arczváltás történt s szembe indultanak velünk. Máriássy, aki a 4-ik századnál mindezt végignézte, segélycsapatokat igérve távozott. Elkezdődött az álgyúzás. Elölről a temesvári osztrákok, a várból az aradi osztrákok. Két tűz között valánk, de szerencsénkre mindkét helyről rosszul céloztak, elénk vagy mögénk hullottak a kartácsok s a gránátok, leginkább a város épületeiben tettek károkat. A gyalogságuk azomban csak nyomult szembe, de mi es tüzeltünk rájuk, a 4-ik század puskatüze telibe találta őket, mi egy kissé oldalabb valánk, muszáj volt azomban visszavonulni. Új-Arad piacterére érkezve ott találtuk az egész helyőrséget Máriássyval az élen, aki elrendelte Ó-Aradra való visszavonulásunkat. A zajló folyón nem lehetett, maradt a félórányi távolságban lévő tutajhíd, amely felé zárt rendekben vonulva, biztosra véve a lovasság rohamát, elkezdénk visszakozni. Meglepetésünkre a lovasság nem intézett ellenünk rohamot, csupán a tüzérség szórta ránk, szerencsére elég pontatlanul, kartácsait. Köszönhettük mindezt az híd védelmére első századunkhoz rendelt álgyú ütegünk parancsnokának, aki az ulánusokat löveté. Nagy törtetés vala a hídon, de délután 3–4 órára Ó-Aradon voltunk sebesülteinkkel, halottainkkal együtt, akik a 4-ik századból voltanak. Körbezártuk a várat, a Maros parton es őrködtünk, de az éj csendesen telt. Csudálkozásunkra reggel az ellenség visszavonult. Hogy a vár élelmezéséből mi lett, nem tudjuk, tény az, hogy a visszavonuló sereget élelemmel megrakott szekerek hosszú sora követte. Az egyik Roediger fivér, akit elfogtak, de éjszaka megszökött, azt állította, hogy azért vonultak vissza, mert azt hivék, hogy sokkal nagyobb és vitéz seregek állnak velük szemben. Nem tagadhatom, hogy vitézül harcoltak csapataink. Radnánál es megállították Salamon Karcsiék, a lippai oldalon tartozkodó komp köteleit elvágták, minekutána a radnai partra átjönni vonakodtak a révészek, akik biztosan nem valának magyarok. Így a temesvári sereg másik fele ott se kelhete át Arad felé.
1849 január 11-én az a hír jött, hogy zászlóaljunkat hazavezénylik. Más napon Gál Miklós ezredes egy szózatot intézet hezzánk, amit kinyomtattanak, máig őrzöm. Ide másolom:
Székelyek!
Megígértem bajtársak, hogy hazaengedlek benneteket! Ime, beváltom szavamat, elbocsátalak, bármily nehezen esik is, eléggé méltányolván öthavi fáradalmaitokat, küzdelmeiteket, mely idő lefolyta alatt vért, életet nem kímélve, messze elszakadva rokonaitok és barátaitoktól, elhagyva szép havasaitokat, a haza függetlenségéért és szabadságáért hősiesen vívtatok, míg otthon saját tűzhelyeitek körül a gaz árulás felbőszített népe pusztított. Menjetek! az Isten, ki nem hagyja elveszni a nemzet igaz ügyét, kisérjen utaitokon s áldja meg fegyvereiteket, amelyeket ti otthon is a győzelmesen előrenyomuló magyar seregekkel egyesülten a közös haza ügye mellett forgatandotok. Menjetek!... itt a baráti keblekben marad a részvét és a köszönet! Jutalmat adni nem tudunk, jutalmatok az öntudat legyen; de szentelend nektek a nemzet története egy lapot, hol tetteitek Szent-Tamás, Verbász és más helyeken örökítve élni fognak. Az utódok kegyelettel emlékezendnek rólatok, kik annyi nyomatás, annyi szenvedés után magyarok és honfiak lenni meg nem szűntetek. Menjetek! Küzdjetek újra! Meg vagyok győződve, lépteiteket a győzelem kisérendi, mert ti vitéz apák fiai vagytok. Isten veletek!
Török Gábor Kormánybíztos
ezredes, s. k.
Gál Miklós hadvezér s. k.
Szép volt, megható. Nem akarok ünneprontó lenni, de az igazság kedvéért annyit el kell mondani, hogy az egész délvidéki hadjáratunkat rengeteg diletantiszmus árnyékolta. Ha egy Bem apó lett volna vezérünk, vagy Damjanics, bizonyos, hogy bevétetett volna Szent-Tamás s az aradi vár. Nem kellett volna a következő tavaszig várni a Temesi Bánság felszabadításával, amelyről évek múlva Biró Káruj annyit mesélt nekem.
Másnap útra keltünk Zarándon át, Déva felé. »

folytatjuk