Ha a világ valamelyik országában kisiklik egy vonat, ott általában lemond a közlekedési miniszter. Nálunk ilyen semmiségért nem vonul vissza. Sőt, ha egy ország kisiklik a normális kerékvágásból, nem mond le a miniszterelnök, akinek pedig országa előhaladásáért kellene felelnie.
Most mégis megtörtént a csoda, és beadta felmondását közlekedési miniszterünk, Ioan Rus. Nem azért, mert a személyvonatok átlagsebessége a rossz pályák miatt 43, míg a tehervonatoké 41 kilométer/órára csökkent. (Megemlítem, hogy Japánban tesztelés közben egy mágneses vasúton 603 kilométeres óránkénti sebességgel száguldott egy vonat, és tervezik egy 500 kilométer/órás átlagsebességű vonal megépítését.) Nem azért mondta be az unalmast Rus, mert Románia sehol nincs összekötve az európai autópálya-hálózattal. Nem, hanem azért, mert elszólta magát. Tulajdonképpen csábítóként lépett fel. Arra akarta rávenni eltávozott honfitársainkat, hogy jöjjenek haza, ne idegenben szereljék a vasbetont vagy építsék az autópályákat, hanem itthon. Sajnos, mi még nem tartunk ott, hogy ilyesmi idehaza megvalósuljon. Nálunk csak hatástanulmányok készülnek különböző útirányokkal, a politikai széljárástól függően.
Bukarestből Brassóba eljutni és vissza hétvégeken szinte lehetetlen. De ennek is megvan a maga előnye, mert közben az autós bámulhatja a gyönyörű tájat, ez nem zavarja a vezetésben, illetve a várakozásban. Minden miniszter állította már, hogy ide autópálya kell. Ők viszont megengedhetik maguknak, hogy helikopterrel jöjjenek, és így nem vesztegetik drága idejüket autókázással. A helikopterezéshez sem autópálya, sem repülőtér nem szükségeltetik, ezért aztán menet közben egyszerűen elfeledkeznek az ígéretekről, a Comarnic–Brassó autópályáról, valamint a vidombáki repülőtérről is.
A lemondott közlekedési miniszter próbálta hazacsábítani külföldön gürcölő honfitársainkat, hogy ha idegenben 1500 euróért dolgoznak, akkor talán 700 euróért itthon is tehetnék ezt. De mivel ezt nem tartotta önmagában elég vonzónak, egy fenyegetést is megeresztett, mondván, hogy akik elmentek, azok gyerekei golánok (csavargók, ágrólszakadtak, naplopók, semmirekellők, rongyosok), feleségeik meg kurvák lesznek.
Aztán eszébe juthatott Rusnak vagy főnökének, Pontának, hogy megharagudhatnak a sértő kijelentésekért a külföldön dolgozók, és esetleg hazajönnek rendet tenni. Már egyszer megmutatták, mire képesek a tavaly novemberi elnökválasztáskor, amikor általános mozgósítást rendeltek el és összefogtak a miniszterelnök Ponta ellen, aki emiatt nem lett elnök. Hosszabb távon arra is gondolhattak, hogy ha a kis golánok felnőnek, nagy golán lesz belőlük, majd elmennek Bukarestbe az Egyetem térre tüntetni, és a mostani uralkodók utódai a végén úgy járnak, mint Iliescu, aki hatalmát féltve, pont most huszonöt éve a bányászokat hívta rendet teremteni. Meg is oldották a problémát, jól elvervén mindenkit, aki útjukba került.
A legősibb mesterség kapcsán felvetődhet bennünk a kérdés, hogy ki is a Rus által emlegetett (kéj)hölgyek stricije, futtatója, alkalmazója. Mert ez nálunk nem úgy működik, mint mindenütt az (al)világban, ahol a futtatókat tarják el a prostituáltak. Innen az egymást követő kormányok futtatták világgá azt a hárommilliónyira becsült embertömeget, amely külföldön keresett munkát. Aztán ezek az emberek hazaküldik a pénzt – tíz év alatt olyan 45 milliárd eurót –, és e szép summával, a külföldről hazaküldött pénzzel eltartják itthon maradt családtagjaikat. A szakképzett prostituáltak ugyanakkor pénzért csak a testüket árulják, míg sok politikus pénzért még a lelki üdvösségét is eladná.