A raktár, hol az Eltárs szembemosolygott a belépővel, sötét, a polcok közt viszonylag szűk a hely. A kép valami ládamaradékon trónolt, a terem mélyén, hol valamelyest kiszélesedik a tér. Nem hivalkodóan, csak mint ami van. Önmagáért csupán, már nem is az emlékezésért, hiszen ki akarná idézni azt a múltat, mikor az Eltárs képe minden osztályteremben a katedra felett, minden irodában a helyi kiseltárs feje felett. (Azaz akadnak szép számmal, kik különféle okokból nosztalgiával emlegetik a dicstelen kimúlt kommunizmust, valamivel kevesebben a még dicstelenebbül kimúlt diktátort és nejét, de őket hagyjuk most.) Ott porosodott tehát a kép a raktár mélyén, kissé elpiszkolódott már az idők során, hiába, a negyed század az negyed század. És a kép még régebbi, az első generációból való, az a félprofilos fajta, amit valamikor a hetvenes évek végén egyik napról a másikra mind le kellett cserélni. Sokáig nem tudtam, mitől szebb az Eltárs, ha mindkét füle látszik, hiszen oltalom-mosolya épp oly hamis, szigorúságnak nyoma sem a ránctalanított, tapinthatóan babapopsifinomságú arcon (ajjaj, azt sem volt könnyű megoldani a Photoshop-előtti időkben!). Aztán nemrég világosított fel egy barátom. Hogy a románoknál lenne olyan közmondás, ami a féleszűt a félfüllel asszociálja. És hogy eme – amúgy igazságtartalmát illetően nem bizonyított – állítás egyik vagy másik, esetleg mindkét fülébe eljutott volna az Eltársnak, és akkor borzasztóan felment benne a pumpa, hogy ne nézzék őt félnek, őt, az ország legszeretettebb fiát, a Kárpátok géniuszát stb., stb., stb, hiszen mindenben egész ő, közismert, hogy mindenhez ért, hogy minden szava arany, értékes utasításairól nem is beszélve. Na, ennyit a közelmúltról, mielőtt valaki még emlékezni kezdene rá.
Mondom a raktárosnak, nekem kéne az a kép. Nem lehet, válaszolja, negyven évvel ezelőtt gondjára bízták, azóta sem kapott felhatalmazást, hogy kidobhatja. Mondott még egyebet is, nem részletezem, tény, hogy azok után nem erőltettem a kérést. Búcsúpillantás nélkül távoztam a raktárból, már a vállalattól is kifelé indulóban voltam, mikor utánam szólt: vigye, magánál mégis jobb helyen lesz. Mert nézze, a múltkor is valaki benn járt a raktárban, egy csapágyat belevágott az Eltárs képébe, kiszakadt a papír, ha már ennyi ideig megmaradt, jó lenne megőrizni. Nem az Eltárs tiszteletéért, sőt, de ez is múltunk egy darabkája. Még ha nem is vagyunk büszkék rá.
Tiszta beszéd, kézfogás rá. Kép be a csomagtartóba (arccal lefelé), otthon a garázsban falnak állítva (arccal befelé). Hosszú raktármélyi lapításában azonban valami lelhette az eltársi képet, kutyám ránézett, majd megszagolta, de mielőtt megjelölte volna, undorodva kiment a garázsból. Azóta sem szívesen megy be oda.