A vendégek a hajlék­talanszálló tekintélyt parancsoló kerítése előtt gyülekeznek. Láthatóan jó a hangulat, ám amikor a szeretetszolgálat kisbuszaival elindulunk, hirtelen elcsendesül a társaság. Ennek oka lehet, hogy kívülálló került a csoportba, de szerepet játszhat az alkalom különleges volta is – nem mindennap mehetnek kirándulni –, ezért az utolsó pillanatban kicsit megilletődnek; a mikóújfalusi táborig tartó alig félórás út elég, hogy felengedjenek, és életükről, mindennapjaikról valljanak.

Emberi sorsok, remények
Legnyitottabbnak a beszélgetésre a tíz éve hajléktalan Gheorghe Mocanu bizonyul. Mint meséli, előbb édesapja, majd édesanyja hunyt el, egyedül pedig nem tudta a közköltséget fizetni, el kellett adnia lakását. Ideig-óráig barátainál húzódott meg, de voltak bizony nehezebb periódusai is, mielőtt a Sing-Singbe költözött volna. A máltaisok közbenjárásának köszönheti, hogy megszerezte a bizonylatokat, s lett valami kis nyugdíja, ezért ma gondtalanabb az élete. Szeret könyvtárba járni – legutóbb a Karib-térségről szóló könyvet olvasott –, és megtanulta alapfokon kezelni a számítógépet is, így a könyvtár olvasótermében levő gépeket is használja. A hajléktalanszállót szereti, az ott dolgozókat tiszteli, de – mint mindenki másnak – az a célja, hogy onnan elköltözhessen. Nem akar sokat, csak egy kis odút, ahol ő s talán egy-két barátja önálló életet élhetnének – ha célt érne, teljes értékű embernek érezné magát.
D. Izabella nem árulja el, milyen körülmények miatt lett a szálló lakója: sok ága-boga van történetének,  mindegyik egy-egy régi sebet tépne fel, ezért még a pszichológusnak sem vall róluk. A munka mezején 24 évet és pár hónapot töltött, ám abból bő egy évet nem tud igazolni. Szeretne dolgozni, de beteges, hamar elfárad, ezért reménye sincs arra, hogy napszámosmunkával megkeresse bár a legszükségesebbek fedezésére elegendő havi néhány száz lejt. Nemcsak ételre kell a pénz, hanem cigarettára is, nőből van, fontos tehát, hogy kicsit jobb minőségű szappana legyen, s néhanapján dezodort is vehessen. „Takarítást szívesen vállalnék tömbházakban, de nincs erőm a tízliteres vedret cipelni, így maradok a semmivel” – mondja. Legfőbb reménye, hogy a máltaisok neki is segítenek a nyugdíjhoz szükséges dokumentáció összeállításában, ha sikerül, talán el is költözik: az elmúlt esztendőkben megtanulta a szigorú beosztást, kevéssel beéri.
Ha már reménykedésről esett szó, Istenhez való közelségéről is vall a középkorú nő. Katolikusnak keresztelték, de templomba, ha megy is, nem oda jár – hogy hova, az ismét magánügy, ezért szemérmesen hallgat róla –, a mindennapi ima viszont nem hiányzik életéből. Reggelente, amikor felébred, hálát ad a Fennvalónak, hogy az éjszaka nem volt rosszul, s lábai – legyenek bármilyen betegesek – még mindig megvannak. „Lehet, hogy csak önámítás, de nekem fontos az ima, mert ilyenkor érzem igazán közel magamhoz az Istent” – mondja.
A szálló egyik legfiatalabb lakója, bár sok tekintetben nyitott, kész megosztani gondolatait, nem árul el semmilyen személyes információt magáról, nem akarja, hogy azonosítható legyen. A fiatalember helyzetét átmenetinek mondja, elég erőt érez, hogy felálljon, munkahelyet találjon, s jövőt teremtsen magának. Folyamatosan munkát keres, de nyolc általánossal nem könnyű elhelyezkedni, ezért legtöbbször kénytelen napszámmal beérni. „A szálló nem rossz hely, sok mindent kapunk ott. Leginkább azt, hogy kilátástalan helyzetünk ellenére is embernek érezhetjük magunk, ám mégis elkívánkozunk. Abban bízunk, hogy a holnap jobb lesz, saját otthonnal, életünk pedig a többi emberéhez hasonlatossá válik. Én nagyon bízom abban, hogy lesz rendes munkám, s családom is, ahová szolgálat végeztével hazamehetek” – mondotta.

Szegényeken és romákon segítenének
A szeretetszolgálat vezetőjét, Tischler Ferencet a bogrács mellett találjuk. A tisztes nagyságú edényben még nincs semmi, de a tűz már kezd erőre kapni, az önkéntesek az ebédhez valókat készítik elő, van, kire hagyni a „konyhát”, és félrevonulhatunk az egyik faházba beszélgetni.
A kezdetekről szólva elmondja: a tábort tizenöt esztendeje álmodták meg, de elkészültéhez öt év kellett, azóta szolgálja a szeretetszolgálatot. A mikóújfalusi kirendeltség igazán fiatal, hiszen külön jogi személyiséget csak 2012 januárjában nyert. A csapat is új. Mivel úgy vélték, nem lenne tisztességes, ha a sepsiszentgyörgyiek önkénteseit csábítanák ide, ezért családtagok, ismerősök és barátok köréből verbuváltak, s alakítottak kis közösséget.
A pünkösdi vendégfogadáson kívül két nagyobb szociális feladatot vállaltak. Az egyikben a szegénységben élő, de jó képességű gyerekek továbbtanulását segítik. A mikóújfalusi közösségtől azt kérték, javasoljanak tíz-tíz támogatásra érdemes negyedikest, illetve hetedikest, közülük pedig a máltaisok szakemberei választják ki azt a négyet-négyet, akikben remélhetik,  megvan a kitartás, tanulni akarnak, majd valamint kezdeni életükkel. Jelenleg a kiválasztásnál tartanak, de a projekt hírére elkezdtek érkezni a segítő felajánlások: fogorvosi ellátásuk biztosított, s tudni azt is, ki fogja szállításukat megoldani, akad, aki a nagyobbaknak vállalkozásánál inaskodási lehetőséget ajánl. A kiválasztottak még nem tudják, mekkora a felelősségük: teljesítményüktől függ, hogy az elkövetkezdőkben más, hasonló helyzetű gyermekeknek megadatik-e a továbblépéshez szükséges segítség.
Másik  vállalt feladatuk a roma származású gyerekek felzárkóztatását célozza. Nem akarnak nagyon beavatkozni életükbe, de hagyományaik tiszteletben tartásával új lehetőségeket szeretnének megmutatni nekik. Az önkéntesek délutánonként és hétvégeken próbálják majd egyszerű dolgokkal – a higiéniai alapoktól kezdve a kézműves-foglalkozásokig – felkelteni érdeklődésüket a jobb, az érdemesebb élet iránt. Ha vágyakozni megtanulnak, talán cselekedni is fognak, hogy céljaikat elérjék – remélik a szeretetszolgálatot működtetők.

Az önkéntes munka életük része
Amikor az ebéd előkészítése már megengedi, az önkénteseket faggatjuk, miért is vállaltak feladatot a Máltai Szeretetszolgálatnál.
Dóczi Szende alig 23 éves, de mégis tapasztalt önkéntesnek számít, szinte gyermekként kapcsolódott be az IKE, majd a Vöröskereszt, végül a máltaisok munkájába. Azt mondja, neki lételeme az ilyen típusú munka, ezért nem is tudná másként elképzelni életét. Szeret úgy segíteni, hogy munkája révén környezete és a kevésbé szerencsés embertársai élete  fikarcnyit jobbá, elviselhetőbbé váljék. Éppen ezért élettársa is csak olyan lehet majd, aki ezt a fajta elfoglaltságát nemcsak elfogadja, de „vele is tart” az önkéntesség nagy családjába. Mert család ez a javából: ha különböznek is egymástól, de odafigyelnek társaik munkájára, elképzeléseiket támogatják, gondolataik hasonlóak, önzetlen emberek cselekvő csoportosulása.
Kisgyörgy Tamás két esztendeje vesz részt a szeretetszolgálat működtetésében. Ideje korlátozott, hiszen munkáját, családi életét nehéz összehangolni az önkéntességgel, de ha teheti, a hétvégi tevékenységeken jelen van. Teszi mindezt úgy, hogy hétköznap tíz-tizenkét órát dolgozik. Úgy véli, éppen a máltaisoknál végzett munkája járul hozzá, hogy a megfeszített munkatempót folyamatosan bírja: a megszokottól eltérő tevékenység, a kiváló csapatmunka, a jó munkamorál egyfajta felüdülést jelent számára.

A békés Sing-Sing
Az egykor hírhedt Sing-Singet két éve újította fel Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatala, s alakították át hajléktalanszállóvá. Harminc helyet tartanak fenn férfiaknak, s ugyanannyit a nőknek, de akkora az igénylők neme közötti eltérés, hogy hamarosan változtatniuk kell az „egyenlősdin”. Ez érthető, hiszen a férfiak könnyebben maradnak egyedül, s nehezebben is állnak talpra, ha kicsúszik lábuk alól a talaj.
A beköltözni kívánóknak iratcsomót nyitnak, számba veszik előéletüket, orvosi vizsgálaton is átesnek – bár nem mindenki örvend ennek, de kihagyhatatlan: volt, aki tuberkulózisban vagy egyéb fertőző betegségben szenvedett –, de pszichológus és szociális munkás is foglalkozik velük.
Reggel hatkor, hétkor és nyolckor nyílik meg a szálló ajtaja, ekkor kapják meg két szendvicsüket és teájukat is. Napközben maguknak kell boldogulniuk, s ebédjüket is maguknak kell előteremteniük, este viszont legkésőbb nyolcig bent kell lenniük.
A hajléktalanszállót vezető Székely Róbert azt mondja, a szabályok legtöbbjét szigorúan betartatják, de azért van egy bizonyos toleranciaszint. Ittasan nem engednek be senkit, de egy sörnyi alkohol azért megengedett. Van, aki napszámosként keres némi pénzt, olyankor lehet, megkínálják, másoknak a nyugdíja engedi meg, hogy a szociális konyha befizetése után is meglegyen néhanapján a folyékony kenyérre való. Amúgy a részegeket sem utasítják ki, viszont ők nem ágyat, hanem a nappaliban széket kapnak, amelyen egy-két éjszakát el lehet bóbiskolni, így legközelebb meggondolják, a pluszpoharak elfogyasztása megéri-e a kényelmetlenséget. Akárcsak az ital esetében, néha a pontos beérkezéstől is eltekintenek: akiről tudják, hogy nem a haverekkel lógott, hanem dolgozni volt, késhet akár egy-két órát is. Este viszont nincs pardon: lefekvés előtt kötelező a tusolás. Ez sem tetszett az elején mindenkinek, de idővel megbarátkoztak a követelménnyel, akárcsak a hetente kétszeri ruhaváltással.
Székely Róbert legnagyobb sikerük­nek azt tartja, ha hozzájárulásukkal egy-egy ember élete láthatóan hosszú távon megváltozott. Egyelőre egy kézen megszámolhatóak azok, akiket újra integrálni tudtak a társadalomba, de a továbblépéshez az is elég. Az utógondozás erejében bíznak leginkább: ha folyamatos a kapcsolattartás és az odafigyelés, a gondozottban pedig van akarat az újrakezdésre, a siker nem maradhat el – vallják.