Farcádi Botond
Ha normális országban élnénk, még a szavazás napján, kedden tiltakozók tízezrei vették volna körül a parlamentet, és addig nem engedik ki a honatyákat, amíg felül nem vizsgálják botrányos döntésüket. Ha normális országban élnénk, eleve nem adódhatott volna olyan helyzet, hogy a sajtó élénk tiltakozása közepette, tehát reflektorfényben, a látszatra mit sem adva újabb kiváltságokat szavazzanak meg maguknak a parlament tagjai.
Ha fejlett demokráciában élnénk, amelyben a szakszervezeteket nem vásárolták fel kilóra a mindenkori kormányok, ahol a civil társadalom olyannyira erős, hogy szavának súlya van, már másnap országos tiltakozáshullám robbant volna ki. Ha működne a számonkérés, az a képviselő és szenátor, aki megszavazta saját különnyugdíját, örülhetne, ha megússza azzal, hogy nem indulhat újabb mandátumért…
De mifelénk semmi ilyesmi nem történik. A leghalványabb jelét nem látni annak, hogy normális országban élnénk. Tegnap a miniszterelnök irháját mentették meg az igazságszolgáltatástól pártok fölötti összefonódással, ma speciális nyugdíjat szavaztak meg maguknak, holnap, ki tudja, mi következik. Talán azt is törvénybe iktatják majd, hogy életük végéig képviselők, szenátorok maradjanak, de az sem elképzelhetetlen, hogy családtagjaikat, baráti, ismerősi körüket is magukkal viszik – vannak erre utaló jelek, jó néhány honatyát elítélt már a bíróság, mert feleségét, rokonát alkalmazta irodájába.
A legszomorúbb mégsem az, hogy ilyen országban élünk, hanem az, hogy ilyen Erdélyben és ilyen Székelyföldön. Mert ha normális Erdélyben, normális Székelyföldön élnénk, akkor legalább itt működne a számonkérés.
Ehelyett néma csend. Az RMDSZ honatyái az ellenzék padsoraiból is ugyanolyan gátlástalanul szavazták meg saját nyugdíjuk emelését, mint szociáldemokrata kollégáik a kormányoldalról. Egyetlen olyan hangot nem hallottunk, hogy valamelyik magyar honatya nyilvánosan állást foglalt volna, elítélte volna a szégyenteljes intézkedést. Sunyítottak, szavaztak, mert tudták, tudják: tettüknek úgysem lesz következménye. Nem történik semmi, talán majd néhány újságíró kiabál – de amúgy sem vagyunk már sokan, akiket ne sikerült volna a Párt irányítása alá vonni. Talán felkapja fejét a pár ezer közélet iránt még érdeklődő polgár, majd undorodva elfordul – de hát amúgy sem ők a leghűségesebb szavazók –, aztán elcsitul minden. Jön a nyár, kezdődnek a falunapok, aztán indul a kampány, fel lehet mutatni ismét a románveszélyt, hogy micsoda kataklizma érhet bennünket, ha nem vagyunk ott Bukarestben. Majd csak lesz valahogy, már az alternatív küszöbnek hála a parlamenti képviselet sem forog veszélyben.
Mégis, tisztelt háromszéki szenátor- és képviselő urak, tisztelt Klárik László, Fejér László Ödön, Márton Árpád: önök nem szégyellik magukat?
