Alig pár napja alkalmaztak a szentgyörgyi színházhoz, amikor először bekopogott hozzám az irodába. „Csak azért jöttem, hogy megismerjem az új kollégát” – mondta. Közvetlen és barátságos volt, úgy éreztem, bizalmába fogadott…
Később egyre gyakrabban meglátogatott, többnyire azzal a kéréssel, hogy gépeljek le neki egy rövid szöveget, amelyet el szeretne küldeni, felolvasni vagy megjelentetni. A fogalmazásban soha nem igényelte a segítségemet, szövegei mindig pontosak voltak, és szinte gondolkodás nélkül diktálta ezeket. Néha villámgyorsan improvizált hivatalos leveleket, újságcikkeket, laudációt, készülő könyvéhez egy-egy hosszabb-rövidebb bekezdést…
Évente egyszer egy hajléktalan ismerőse nevében írt kérést, akinek ingyenebédet igényelt egy jótékonysági szervezetnél. Egy alkalommal elkísértem a lakásától a színházig, szinte minden sarkon várta egy koldus, ő pedig kivétel nélkül mindegyiknek adott valamit…
Kevésszer láthattam játszani, mégis mindig a társulat aktív tagjának éreztem. Ha a színház történetéről, egykori színészeiről, rendezőiről kérdeztem, rendkívül kimerítő válaszokat adott, melyekből érezhető volt, hogy nemcsak munkahelye, élete volt a szentgyörgyi színház 1958-tól, mióta ide szerződött. Ma is figyelemmel követi a társulat munkáját, ha kollégáiról beszél, jóindulat sugárzik szavaiból…
Amikor a színház egykori alapító tagja, Kudelász Ildikó színésznő éppen nyolcvanadik életévét töltötte, meglátogattam otthoni magányában egy csokor virággal és egy emléklappal, mely fontosabb szerepeit idézte. Örömmel láttam, nem én vagyok Ildikó néni egyetlen látogatója. Ő is ott volt, aki ilyen alkalmakkor soha nem mulasztaná el felvillantani szeretetét, tiszteletét. Ma ő tölti a nyolcvanat…
Szeretném, ha az alkalomhoz méltóak lehetnének a gondolataim, de úgy érzem, alulmaradok. Ő az én helyemben biztosan megtalálná a megfelelő hangot, ahogy mindig sikerül neki, megemlékezéseiben, laudációiban, nekrológjaiban, különböző alkalmakkor felszólalásaiban. Talán azért sikerül, mert ő nem szégyell őszinte lenni, úgy szólít meg bennünket, mintha ő lenne a színház élő lelkiismerete. Így szólít meg magánemberként és komédiásként – ahogy magát nevezi –, így szólít meg felnőttet és gyermeket, így fejezi ki együttérzését betegágyon fekvő kollégája iránt…
Egy interjúban, amikor művészi hitvallásáról kérdeztem, így válaszolt: Akkor érezném magam a legjobban, ha céltalanul elindulhatnék a nagyvilágba pár bohóckellékkel a zsebemben, amivel bármikor bemutathatnék egy-két mutatványt, egy almával a másik zsebemben, amelyet bárkivel megoszthatnék, egy szál virággal a kalapomban, és sok-sok verssel, dallal, mesével a lelkemben, melyeket bármikor odaadhatnék bárkinek…
Mi mást tesz nap mint nap Puki bácsi? Nyolcvanadik születésnapján azt kívánjuk neki, hogy még sokáig szórhassa kincseit, és hogy olyan időskora lehessen, amilyent szeretetével ő is teremteni próbált kollégáinak, sorstársainak, barátainak.