Csíkszentdomokosi tapasztalataim műfaji és műfajok közötti összehasonlítása morzsányi adatok alapján is tükrözni képes a magyar parasztság gyermekről alkotott szemléletét. Kutatásaim, elmélkedéseim alapját, gerincét, természetesen, mint mondottam, csíkszentdomokosi gyűjtéseim képezik, azaz a helyivel illusztrálom az általánost.

Előrebocsátom, noha az előző kérdés bizonyos határok között mozgó mennyiségi választ vár, a számok — az optimálisak és valóságosak — sajátos játékával, a kívülálló szemében határozott disszonanciájával találkozunk. Ezt megérteni — ismétlem — csak a paraszti műveltség összetevőinek faggatásával lehet.

Meg kell tehát mondanom, hogy nem a demográfia tudománya által kidolgozott kalkulációk, éppen klisék motiválják a gyermekszülés ideológiáját és gyakorlatát Csíkszentdomokoson, hanem valami más, ami — csak egy példát ragadok ki — szintén klisészerűen hat, de sokkal pragmatikusabb, éppen ettől sajátosan paraszti, tehát közérthető és célirányos. Amúgy szintén nemzetben gondolkodó ideológia, akárcsak a szakembereké, politikusoké (azokra tekintek, akik ezt őszintén és komolyan veszik), íróké, egyházfőké és másoké. Egy szempontból különb is, és ha kockázattal, de kimondom, hisz éppen ez ösztökél az írásra, körültekintőbb. Szintén a paraszti pszichéből, élettapasztalatból és életszükségletből adódóan.

,,Nem a család anyagi helyzete hordozza a gyermekek számát. Amennyi lett! Aki egészségesebb volt, annak több lett. Nálunk azt tartsák, négy kell. Ennyi kell legkevesebb: egy az apának, egy az anyának, egy a hazának, egy a halálnak". (Nő, 73 éves, 1995)

Tehát az optimálisnak vélt gyermekszám meghatározásában létezett egy családi és családon kívüli szükségleteket figyelembe vevő szempontrendszer (...), amibe a halál is (ti. gyermekhalandóság, fiatalkori halál, háború) beleszámítódott. Sietek azonban megjegyezni, hogy ez a formula nem négy gyermek világrahozatalát jelentette, hanem az alapvető társadalmi/demográfiai szükséglet minimális kielégítését ahhoz, hogy a közösség működőképes legyen. Ennek a szükségletnek a minőségét pedig az emberkínálat, a természetes szelekció, a családi és tágabb értelemben vett társadalmi mozgás révén lehetett és kellett biztosítani. Illetve hagyni kellett, hogy ezek a rejtett mechanizmusok, szabályozók működjenek, különösebb külső beavatkozások, erőltetések nélkül. Ezért is született Csíkszentdomokoson 5—7—9—12—17 gyermek.

Hangzatos, egyedi retorika-e a csíkszentdomokosi? Nos, igen sok népmesében találtam (Babszem Jankó, A kégyókirályfi, Mirkó királyfi meg a tizenkét sárkány stb.) a közismert hármas formula helyett négy gyermeket mint gyermekszükségletet ahhoz, hogy a család működőképes legyen, hogy az adódó vészhelyzeteken, csapásokon felül tudjon kerekedni. Gyanítom, hogy a népmesék közismert három fia/leánya sem a mitikus hármas szám jegyében/kedvéért született, hanem azért is, hogy egy közülük (ez rendszerint a legkisebb, mivel a család, a paraszti porta személyi szükségletei a két nagyobb testvér által már beteltek) a családon túlmutató küldetéseknek, feladatoknak, kihívásoknak is megfeleljen, és őt a család tudja is nélkülözni.

Addig próbálták, amíg fiú lett

Csíkszentdomokoson a szaporodást igen érdekes érzelmi, erkölcsi, társadalmi (és más vonatkozású) történelmi motivációk is ösztönözték, melyek valamennyien összefüggenek egyfajta férfiúi büszkeséggel, hiúsággal, ambícióval. Ez utóbbiak viszont szintén társadalmi, történelmi fogantatásúak. Nem mellékes a férfiúi szerep fontosságának kérdése sem, mely a született gyermekek nemének problematikáján kirajzolódik. Gondoljunk az ezzel kapcsolatos viccek, anekdoták, történetek sokaságára.

A mindenáron fiúgyermek akarásáról van szó. A fiú társadalmi megítélése, státusa nem csak érzelmileg, hagyományosan is más, de alapvetően ma sem változott: a fiú a család/nemzetség nevének továbbvivője, az örökség és a vagyon folytonosságának garanciája. Mindezek csaknem egy tőről fakadnak a feudális államok, elitek, uralkodóházak dinasztikus politikájával, szigorú szabályaival. ,,Született egy nagyon szép fiok. Akkor lett még nagy öröm" — olvasható a történelmi valóságot egyáltalán nem nélkülöző Mirkó királyfi meséjében.

Csíkszentdomokos sajátosan nehéz földrajzi fekvése külön hangsúlyossá tette a fiúvárást. A nagy távolságra eső és erőfeszítéssel megközelíthető földek, kaszálók, erdőrészek művelésében az apának fiúsegítségre volt szüksége. Ezért ,,addig próbálták (ti. a gyermeknemzést), amíg fiú (is) lett".

,,Az én férjemnek olyan volt a plánja, hogy ha tíz leánya lesz es, de neki egy fiú kell. Hál’ Istennek elébbre sikerült, aztán így leálltunk. (Bözödi azt állította, hogy a csíkszentdomokosiak nem ismerték a születésszabályozást.) Nekem négy lett: három leány s egy fiú." (N., 55, 1995)

,,Mi mind csak azon voltunk, hogy addig, amíg lesz egy fiunk. Egyszer azt mondta az uram, de má megvót a négy leányka (!), hogy mi várhassuk a fiút, ha nem egyéb, nem lesz. S azt modja, ejisze fejezzük bé. S béfejeztük." (N., 66, 1989)

,,Volt olyan ember, amelyik azt mondta, az asszonyt es elhajtom, ha lejánka lesz." (Férfi, 76 éves, 1986)

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a fenti adatok nemcsak a fiúakarás példái, hanem a családtervezéséi is, de a születésszabályozó praktikák ismeretét is igazolják.

A hiedelmekben, mágikus praktikákban szintén jelentkezik ez a vágy:

,,Mikor a menyasszony ágyát vetik, fiúgyermeket vetnek belé, beléhengergetik, hogy az első gyermek fiú legyen. Ez a vőlegény kívánsága." (N., 80, 1988)

,,Hogy fiú legyen, mondták itt N.-nek es, hogy régi zekét kell felvenni, kalapot vagy sapkát tenni, amikor… tudja maga. De abból nem lett semmi. Tegyen kalapot vagy sapkát az ember, amikor asszonnyal van, s akkor sikerül a fiú — ezt mondták. Egyszer megpróbáltuk édesapámnak a régi zekéjivel, de nem lett semmi belőle. Aztán egy csomót kacagtunk. Felvette, s a kalapot es feltette. Esztelenkedtünk." (N., 62, 1986)

Valójában egy komikus helyzettel állunk szemben. Maga az adatközlő is öniróniával adta elő végső próbálkozásukat. A komikum mélyén azonban enyhe tragikum rejlik. Az adatközlő többször elpanaszolta, hogy öt leánykát szült, hogy hátha fiút adna a férjének, és hogy a sok leánygyermek feszültté, gondterheltté tette az életüket. Mi készteti tehát az embert (más helyzetben is) a mágikus praktikákra? A kilátástalan, a lehetetlen, a racionálisan befolyásolhatatlan sorshelyzet. És hogy gondjukkal nem voltak egyedül adatközlőim, bizonyítják egyrészt a kulturálisan hagyományozott mágikus praktikák (analógiás mágia), másrészt pedig a meseirodalom — a vágy költészete — tipikus példái. Megható például a szegény asszony fohásza, mely olyan értelemben is érdekes, hogy szokáskutatói tapasztalatomat is igazolja: a fiúgyermek várása, egyáltalán a várása nemcsak a férj, hanem az asszony ügye is volt:

,,Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekük sem, pedig az asszony mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az Istent, hogy áldja meg őt egy fiúgyermekkel…"

A szaporodásnak a korábbi időben volt más sajátos oka is, ami a hagyományos paraszti családszerkezettel, civilizációs szinttel függött össze, és amire sem a demográfia, sem a néprajztudomány nem figyelt fel kellőképpen, noha legalább olyan szerepe volt, mint az istenfélelemnek. Illyés Gyula és Móricz Zsigmond is leírja (Puszták népe, Életem regénye), de gyűjtéseim is igazolják. Az egy házban (ti. egy szobában) lakó, élő, alvó három nemzedék családszervezési modelljéről van szó, ami miatt — panaszolja egyik női adatközlőm — ,,itt sok gyermek azért es lett, mert nem tudtak se megbeszélni semmit, se vigyázni, se tisztálkodni. Mindenki hallgatózott a setétben. Éppe’, hogy esszebújtunk, s megvót… s meglett a gyermek." (N., 63, 1989)

A gyermek Isten ajándéka

Ez a hit és meggyőződés, úgy gondolom, a legmélyebb és legsúlyosabb erkölcsi, eszmei alaptétel, mely évszázadokon keresztül, egészen a közelmúltig fenntartotta és kisebb mértékben még ma is fenntartja a magas gyarapodást Csíkszentdomokos színtiszta katolikus népe körében. Olyan ideológia, mely sokáig-sokáig át tudta szőni főleg az asszonyi tudat- és érzelemvilág rejtekeit, mely válságos és kritikus órákban, amikor a magzat a ,,lenni vagy nem lenni" válaszút elé került, az esetek döntő százalékában a megtartását parancsolta, kényszerítette ki, fogadtatta el ,,a bűnre, a magzatgyilkosságra" hajlóval. Hatalmas, a lélek mélyéről feltörő visszatartó erő volt.

,,Édesanyámnak es tizenhárman születtünk. Na de hat meghalt. Az uramék tizenketten születtek, s hét él… Ugye, mi katolikusok vagyunk, a gyermeket Isten áldásának tartsuk. Baj van a sok gyermek közt, de ha gyermek nincs, örömed sincs, bánatod sincs. Én mikor jőnek, s most az unokáim is, nem adnám semmiért." (N., 55, 1995)

,,A vallásunk sokat jelentett. A katolikus ember nem védekezett, s nem tette el a gyermeket. Nem ölték meg a gyermeküköt. Amennyi fogamzott, annyi meg kellett szülessen. Ez az Isten akarata. Az Isten megadja s el es veszi, ami nem kell neki." (N., 72, 1995)

,,Aki a jó Istent hiszi, s bízik benne, a’ nem gondol arra, hogy jő a család (ti. a gyermek), elfogadja. A jó Isten adja. S félünk az Istentől. Csak kérjük, hogy épet adjon." (N., 63, 1996)

Mindez a közmondások nyelvén, amit az egységes, kiforrott és következetes életszemlélet érzékeltetése kedvéért idézek, így hangzik: ,,ahová a jó Isten fát ültet, ad oda esőt is"; ,,ha az Isten bárányt ád, mezőt is ád"; ,,kinek Isten nyulat ad, füvet is ad hozzá".

Ahogyan Csíkszentdomokoson súlyos bűn az élet elvetése, az öngyilkosság, ugyanúgy az isteni ajándék visszautasítása, elvetélése is. A keresztény elvek, nemzeti elvek és az élet szorításai egészen bonyolult konfliktusos helyzeteket teremtettek sok csíkszentdomokosi asszony, parasztasszony életében. A bűnre hajlás kényszere és a lelki, isteni béke között ingázó lelkiismeret nyugtalanságát tükrözi adatközlőim mélylélektani elemzésre érdemes sok-sok vallomása. Idézésük lehetetlensége helyett (mennyiségi okok) azt fogalmazom meg, hogy ebben a szellemiségben a parasztasszony lelkivilága sokkal összetettebb, mint bármelyik más társadalmi közeg asszonyáé. Az istenfélelem, a bűntudat, a bűn és bűnhődés félelme, a haláltól, a törvénytől való félelem, a megszólástól, szégyentől, megvetéstől való félelem — mind-mind beleszóltak döntéshozatalába.

Mielőtt e gondolatkörön is átlépnék, idézem Ferenc Rozália adatközlőmet, aki azontúl, hogy tizennégy gyermeket szült, és majdnem valamennyit fölnevelte (didaktikáját érdemes volna külön tanulmányozni!), a gyermekvállalás eszmeiségét így összegezte: ,,A gyermekáldást a jó Isten kezéből áldásként kell fogadni. Ez az élettel jár. Nem vállalás kérdése ez, hanem a jó Isten akaratában való megnyugvás."

Mi minden beleszólott a gyermek megtartásába — erről próbáltam szólni. És eljött 1992, amikor a húzószál elszakadt. A dolgok alapvetően nem változtak, a szegénység, a nehéz anyagi lét nem mélyült. (A hétezer lelket számláló falu fölött jártak sokkal nehezebb idők is.) Ellenkezőleg: az anyagi jólét jelei tetten érhetők különösebb vizsgálódás nélkül is. Egyvalaminek az ún. ,,beleszólók" közül azonban gyengült a szava.

,,A gyermek Isten ajándéka" ideológia, valamint a magzatpusztítás vétkétől való félelem, kétségtelen, a magas születési számok hordozói voltak, hisz mentális és lelki gyökerei még ma is mélyek és erősek, de már nem bírják annyira, mint korábban a ,,szakítópróbát". A bűn és bűnösség nem egyházi, hanem a népi vallásosság értékrendje szerinti, ma már szelídebb megítélése a nemzedékek közti szemléletváltást jelzi, a vallásos élet cselekvésszabályozó, vétkeket visszatartó erejének csökkenését tükrözi.