A Székely Nemzeti Múzeumban tartott vetítésen Lakatos Mihály szervezőként úgy fogalmazott, a Két székely című film azért is fontos, mert két sikeres, példaértékű embert mutat be. Az egyórás filmben a csíkszeredai származású Barabási Albert László beszél életútjáról, arról, hogy fizikusként hogyan dolgozta ki a hálózatelméletet, illetve miként jutott a bostoni rákkutató intézetbe. A szintén fizikus alapképzettségű Kolumbán Gábor jó szívvel tette félre politikai pályáját azért, hogy szellemi és közösségépítő munkát végezhessen, illetve hogy Énlakán bivalyokat tenyészthessen. A film zárójelenetét Énlakán, kettejük találkozásakor vették fel, amint a házigazda Kolumbán „bivaly előtti és utáni” időszámításáról mesél, mindketten sajátos „építkezésükről” szólnak.
A film lejátszása után a másik két székely, Lukács Csaba, a film rendezője és Marossy Géza operatőr beszélt a forgatásról, történetük hátteréről. Lukács Csaba, a budapesti Magyar Nemzet újságírója, a Baptista Szeretetszolgálat munkatársa, illetve a Székely Szeretetszolgálat Alapítvány elnöke jól ismert Sepsiszentgyörgyön, többször tartott már előadást külföldi riportútjairól, nagymértékben neki köszönhető Tóásó Előd áprilisi bolíviai kimenekítése is (Tóásó Előd egyébként a filmkészítők kíséretében technikusként jelen volt és nagy tapsot kapott Sepsiszentgyörgyön). Lukács Csaba elmondta, noha nem állt szándékában filmet készíteni e témában, Barabási és Kolumbán baráti kapcsolata késztette forgatásra. Mint fogalmazott, a „világsztár” tudós attól tanult, aki most bivalyt tenyészt Énlakán, bekerült a tudományos elitbe, és a világ leghíresebb rákkutató intézetéig jutott, ám mindezek mellett büszke székelységére is.
Kialakult egy klisé Székelyföldről, ők filmjükkel is ez ellen szeretnének cselekedni, meg akarják mutatni, hogy létezik egy másik Székelyföld is, hogy itt is vannak „előremutató” dolgok. „Az a hátrány, ha feladjuk, nem az, hogy ide születtünk” – jegyezte meg Lukács, hozzátéve: ha valaki komolyan foglalkozik valamivel, itt is meglesz az eredménye, nem kell feladni, mert akkor van baj, ha mindig magyarázzuk a bizonyítványunkat, hogy miért nem lehet elérni, megoldani valamit, ha a problémákhoz a kényelem oldaláról közelítünk. Énlakára utalva Marossy Géza kijelentette, általános tapasztalat, hogy a helybeliek nem fogadják szívesen az oda költözőket, a faluban él az irigység, vannak, akik egyáltalán nem örülnek Kolumbán Gábornak. Lukács Csaba azt is hozzáfűzte, a mostani produkció a Székely Szeretetszolgálat Alapítvány első filmje, és bár elsődlegesen újságírónak tartja magát, mégis van még tarsolyukban néhány téma, amelyet filmként szeretnének feldolgozni, ilyen például az 1988–89-ben Magyarországra költözők, menekülők története, ez ugyanis még mindig foglalkoztatja az embereket, és vannak olyanok, akik még mindig félnek.

Tóásó Előd Sepsiszentgyörgyön
A szovátai származású Tóásó Előd érdeklődésünkre elmondta: nagyon jól érzi magát Sepsiszentgyörgyön, örül, hogy újra visszakerülhetett ide, és láthatta ezt a két értékes emberről szóló dokumentumfilmet. Hat évet töltött börtönben Bolíviában, rengeteg nehéz pillanatot és helyzetet élt át, „amit néha furfanggal, néha makacssággal, néha kitartással, néha egyszerűen csak végig kellett vinni”. Úgy gondolja, nincs semmi különös abban, hogy végigjárta ezt az utat, szerinte ezt bárki túlélné a Székelyföldről, mert „ilyen a karakterünk, az integritásunk és a szocializációnk”. Most könyvet ír a történtekről, arról, hogy mibe tudott kapaszkodni azért, hogy túléljen. Például a székelységébe. Amikor kiszabadult, az első pillanatokban nem volt ideje felfogni, hogy minden megváltozott körülötte, haladt a hullámokkal, és csak pár nappal később érzékelte, hogy a Magyarországon és Székelyföldön történt változások ellenére minden a régi. Ezeket a változásokat, ingereket, az „itthonlétet” próbálja még most is szokni, úgy érzi, kis időre van szüksége, amíg visszazökken a régi kerékvágásba. Amikor kimenekítése után újra hazatért Székelyföldre, próbálta visszaidézni azokat az emlékeket, amelyek a börtönben még csak a fejében léteztek, de visszatérésekor valósággá váltak. „Próbáltam végigmenni azokon a pontokon, azokon a kapaszkodókon, amelyeket én régebb ismertem és emlékeztem rájuk” – mondotta.