Kiütötte a biztosítékot bukaresti kormányberkekben az osztrák külügyi tárcavezető minapi kijelentése, amelyben a bécsi kormány képviselője azt nehezményezi, hogy országa egy román munkavállaló gyermekének havi 160 eurós juttatást fizet, miközben Romániában a gyermekpénz ennek az összegnek alig töredéke. Sebastian Kurz az uniós országokból származó, Ausztriában dolgozó polgárok gyermekei számára kifizetett pénzekről nyilatkozott, és nem rejtette véka alá: azt szeretné, ha az uniós szociális rendszerek gyors reformon esnének át. Szorgalmazta ugyanakkor, hogy az Ausztria által fizetett, gyermekeket érintő támogatás értéke a szülők származási országában fizetettnek megfelelő összegű legyen.
Hogy kijelentése, szándéka diszkriminatívnak számít vagy sem, élénk vita tárgyát képezheti, a román külügyér, illetve Rovana Plumb munkaügyi miniszter reakciója mindenesetre gyorsan érkezett. A tárcavezető asszony diszkriminációt kiáltott, és kijelentette: Románia nem tűr el semmilyen hasonló, állampolgáraival szemben tanúsított bánásmódot. Az ifjú osztrák miniszter üzenetét elfogadhatatlannak minősítette, különösen annak tükrében, hogy olyan kormány tagja, mely aláveti magát az uniós jogszabályoknak és elveknek. Utóbbiaknak elméletileg Románia is elkötelezettje, a gyakorlatban azonban számtalan esetben ezektől eltérően alakulnak mindennapjaink. Plumb miniszter asszony felhördülését az itthon dolgozó szülők sértőnek, akár diszkriminatívnak is érezhetik, hiszen az országhatárokon túl boldogulást keresők gyermekeinek juttatása látszólag jobban foglalkoztatja, mint az itthoni valóság. Egy osztrák lap arról cikkezett, hogy Dániában 197, Németországban 184, Ausztriában pedig 160 euró a gyermekpénz. A legalacsonyabb állami támogatást, mindössze öt eurót, a görög kiskorúak kapják, míg Románia a lista utolsó előtti helyén kullog. Arra nem térnek ki, hogy időközben az összeg megduplázásáról döntött a román törvényhozás, ám felelős kormánytagként Rovana Plumbot ugyanúgy kellene foglalkoztatnia a külföldön élő románok gyermekeinek támogatása, mint azon kiskorúaké, akiknek szülei úgy döntöttek, itthon maradnak, itthon dolgoznak. A száz lej alatti összeg ugyanis havi zsebpénznek is csúfosan kevés, iskolai napokon legfennebb két sósperecre futja belőle, szórakozásra, mozijegyre, esetleg délutáni foglalkozásokra, más kiadásokra már nem elegendő. A parlament kényelmes székeiben trónoló vagy bóbiskoló honatyák, a magukat felelősnek vélő tárcavezetők inkább szőnyeg alá söpörték a kérdést, és hosszú éveknek kellett eltelnie, míg valahogy eldöntötték, hogy a 42 lejes gyermekpénz talán-talán megérett a módosításra, így gyermeknap előestéjén, szemkiszúrás gyanánt megszületett az összeg megduplázására vonatkozó döntés. Örömre azonban semmi okunk, hiszen az igencsak későn jött intézkedés valóban azt tükrözi: a törvényhozásban ülőket a legkevésbé érdekli az ország jövője, és valójában elutasítják azok támogatását, akik az ingatag és összeomlás szélén álló román szociális rendszer fenntartói lehetnének egyszer. És zömük erre abban a mámoros pillanatban sem gondolt, amikor szemrebbenés és mindenféle szégyenérzet nélkül megszavazta a honatyákat megillető, nyugdíjukat kiegészítő különjuttatást.
Pedig tény: mi, akik ma munkánk után befizetjük a számtalan járulékot, nem lehetünk ennyire biztosak abban, hogy évek múltán fizet nekünk majd az állami nyugdíjrendszer. S még mielőtt tolvajt kiáltanának, ezen a helyzeten nem ártana komolyan elgondolkozni a román parlament és a kormány tagjainak, még akkor is, ha tényként kezelik a mondást, mely szerint minden szentnek maga felé hajlik a keze…
