A hozzátartozók egyszerűen Mancinak hívják a meglepően szép, ápolt külsejű nénit, aki egyik fiatalkori fényképén valóságos filmsztárnak látszik, pedig arckrémet soha nem használt. Kilencgyermekes családban nevelkedett a Vártemplom tövében, 36 évig dolgozott a textilgyárban, a készárunál. Nyugdíjazása után rengeteget kirándultak, jártak az erdőre.
Mindegyik testvér megérte a 85 évet – mondja a lánya, akivel egy második emeleti tömbházlakásban él; erre cserélték a Kender utcai házat, ahol valamikor laktak, gazdálkodtak, és állatokat is tartottak. Két unokaöccsének a felesége is ott van, közlésük szerint a nagynéni igen család- és gyermekszerető, rég elhunyt férjének első házasságából származó gyermekei, sőt azok unokái is rendszeresen látogatják, ma is ő számít az eleven családi memóriának. Szombaton, a kerek évfordulón sokan felköszöntötték, a szomszédok is lejöttek, még két hónapos látogatója is volt. A családtól száz szál piros rózsa mellett egy kempingszéket és két cserepes tuját kapott, hogy jó időben tudjon kiülni az erkélyre levegőzni. A lakásból már két éve nem jár ki, szédül, zavarják a fények is: ebben a korban az ember látása, hallása is romlik már, mondja mosolyogva. Beteg nem voltam soha, csak a szívem gyenge mostanában. Szedem a gyógyszert, de úgy gondolom, nem ér semmit – teszi hozzá derűsen. Olyan régen volt – hárítja el a legkellemesebb és legrosszabb élményére vonatkozó kérdést, de aztán elmondja: volt rossz is, de arra nem emlékszik, a legjobb pedig az, amikor mindenki itt van, együtt az egész család.
Manci néni napjai békésen telnek: délelőtt tesz-vesz a lakás­ban, főz, mosogat, vasal, délutánonként újságokat, fo­lyó­iratokat böngész (nagyító segítsé­gével), beszélget a lányával. Tévézni nem szokott, kedvenc étele a laska, az édességet és hentesárut nem szereti. Az erdőt, azt nagyon – ismétli meg búcsúzóul. A hangulat, a családtagok összhangja egyebet is közöl: belső harmónia is szükséges ahhoz, hogy valaki százévesen is szép legyen.