– Zsigának hívják, Tibi az apádat, vagy Imrének? – kérdezte Rózáné.
– Nem hívják – feleltem – magától megy, ha akar.
– Ne szemtelenkedj, jó? Szépet akarok beszélni róla.
– Azt lehet – mondtam tele szájjal.
– Járt egy nagy fekete ember, valami Zsiga vagy Imre a szomszéd faluban, kollektivizálni. Vagy nem is. Azt mondta csak a népeknek, jobb, ha megcsinálják ők maguknak a kollektívet, önként, mert ha nem, mások csinálják meg nekik. És ez micsoda különbség! Okos egy fekete ember volt, na. Felemás dolog ez, node ilyen az intelligencia. A népek errefel belementek a dologba, a kollektívbe, java részük aláírta a belépési nyilatkozatot vagy micsodát, s felküldték a tartományhoz. A párthoz, na. Azok meg majdnem megbolondultak az örömtől. Mert hát addig hiába szedték össze az embereket éjszakánként a fekete autóba, Luka László is hiába rakta ki a pisztolyát szónoki emelvényre a maga szülőfalujában, hogy azzal majd megmutatja a reakciósoknak, nem lehetett bevinni ezeket sehogy se. Most meg itt volt nekik egy egész falu, mégpedig a püspök faluja. Díjat kaphattak volna érte valakitől, hogy milyen jól agitáltak, pedig ott nem csináltak semmit, másutt attól még éppen eleget. No mondjam el, jó? Na, szóval kivonultak mind, s a községháza nagytermében elkezdték felavatni a kollektívet. Ott ült a veres asztalnál mindenki, éppen csak a fekete ember nem, s mondták, mondták, hogy milyen jó lesz a jövő. S hogy most már látszik, hogy a magyarok is demokratikusok, segíteni akarják ezt a hazát. Miközben itt nem is volt betervezve a kollektív gazdaság, mert ez hegyvidék, olyan meredek a szántó, támasztani kell a tehenet az eke előtt, hogy el ne dőljön, a traktort meg nem lehet kitámasztani. Azt még a szovjetek sem találták ki. De azért jó lesz a jövő. Van itt öntudat, hűség és minden. Csak ne lennének katolikusok. Ezek meg a teremben félrenyelték a nyálukat, ahogy ezt hallották. Hogy nekik nem is kellett volna beállani a közösbe, de most már benne vannak végleg, csak belépni lehet, ez egy olyan párt vagy micsoda. Kollektív, na. A fekete ember akkor már húzódott kifelé a teremből, pedig még az ünnepség elején tartottak, a plecsniket később osztogatták. Kapott is mindenki, aki elöl állt vagy a veres asztalnál ült. Szerintem a Zsiga vagy Imre ment és elásta magát.
– Haggyad már – mondta Ducu bácsi.
A népek szemükbe húzták a kalapjukat, s mentek ők is kifelé, fogcsikorítva. Egy szavuk sem volt, vagyis éppen annyi volt nekik, mint a földjük. Közös, na. Szóval nem szóltak. Ez a fekete ember, ez a Zsiga vagy Imre vadászni járt, azt beszélik.
– Imre – szóltam közbe. – Lehet, hogy vadakra váltotta ki az engedélyt, de igazándiból emberekre akart lőni. Te mit szólsz hozzá, Tibi?
Nem volt kedvem szólni, úgyhogy tartottam a számat és benne a lestyános csorbát, anya pedig éppen behozta a makarónis tálat és a túrót, billent egyet a talpán, pont úgy, mint egy elsőáldozó kislány, mielőtt letérdel az ostyaosztó pap elé. (...)
– No – folytatta a csöndben – , elkapták ezt a fekete Imrét egy nap a legények a falu felett, amikor erdőlni mentek. Többen jártak együtt, hogy megverhessék az erdészt, ha tilosba tévedtek volna, ahova akartak is, és rajta lesznek kapva. Ült a fekete Imre egy fa töviben, nézte a semmit. Úgy elvették a puskáját mellőle, mint a lapáton a bakaszart a bokor mögül. Abban a mesében az illető félcsórén visszafordult, hogy lássa, mi jött ki belőle, elvégre az övé; és hát semmi se. Pedig ő elvégezte a dolgát. Az aztán az ijedelem! Az sincs, akinek szóljon, hogy ellopták a szart alóla, ami egyedül az ő tulajdona. A többiek meg röhögnek persze a bokorban.
– Rózsi! – szólt rá Mária néni. – Vigyázz, mit beszélsz, eszünk.
– Tudom – mondta Rózáné. – Nem felejtem el én, Mariskám. Mindig eszembe juttatod. Nohát...
– Beszéljed – csattant fel Ducu bácsi parancsoló hangja. – Él az ember?
Anya közben letette a makarónit az asztalra, és a dívány sarkába rogyva figyelt a két nagy szemével. Inkább engem nézett, mint Róza nénit, aki hátravetette magát a székben, feje a támlához koccant, és egyszeriben elindultak a könnyei, mintha nagyon megütötte volna magát.
– Megfogták az Imrét – szipogta.
– És felhasították – sipította Mária néni magas hangon, csak néztem, honnan jön ki belőle. – Kimetszették a szép szívét! Férfihalál. Úgy a jó. Lefogadom, hogy boldog volt ez a Zsiga, mert beteljesedett a végzete, és éppen úgy, ahogyan elképzelte. Körben a rengeteg kemény legény, és ő egyedül... Mondd már!
− Megkötözték – mondta Róza néni –, volt náluk kötél bőven, lánc is, mert hiszen fáért mentek. Aztán összehordták az ágakat, hogy most megégetik. Máglyán. Legyen vértanú, ha úgy esik jól neki! Elvégre ő is új istent szolgált, akiről senki se tudja, hol lakik. A fekete ember meg egy szót sem szólt, azt mondják. A legények fél napon át cipelték a rőzsét, hogy kilegyen a rakás, gyantás ágakat raktak közibe, de ez az Imre szót se szólt egész idő alatt. Pedig még viccelődtek is vele: berakták a vadásztöltényeit a máglyába, hogy majd szép tűzijátékot rendezzenek alatta, és mondták neki, hogy örvendjen, elvégre katolikus felesége volt, s az biztosan élvezné a megégetést, a mártíriumot, mert úgyis azon nőtt fel, biztosan szűz maradt mellette, hiszen utána se engedett magához senkit, nem volt rákapva az örömre. Meg ilyesmi. Ez az Imre meg meredten ült a rücskös fa töviben, gúzsban. Állítólag a legényeknek egyre nagyobb kedve kerekedett, és már mindenfélét kitaláltak, amit a hittanórán tanultak a vértanúkról, és borzasztóan ordítoztak egymásnak. Szerintem az erdőpásztor is messze elfutott, pedig tilosban voltak. De aztán kezdtek elfáradni. Mire kész lett a rakás, már elment a nagy kedvük. Délre járhatott az idő, biztosan megehültek addigra a legények. Felállították mindenesetre a farakásra a fekete embert, s elkezdték a gyufát keresni, mert addigra az is elfogyott, annyit szivaroztak idegességükben. Az meg csak állt a rőzsén, még szerencse, hogy odakötözték egy rúdhoz, mert ha nem, eldől. Nagyon kivette már erejét a napsütés. Szó meg egy se. Délire a legények is elcsendesedtek, csak nézték, hogy áll ez ott fenn, ferdén, megkötözve. Tényleg úgy, mint egy vértanú a szentképen. Mire fel, egyszerre megszólalt.
– Hülyék – azt mondta. Ahhoz képest, hogy az ő életéről volt szó éppen... Vagy már nem akarta...
– Hülyék, azt mondta? – kérdezett bele Mária néni. – Istenem! Miért nem mondta azt, hogy szereti őket? Értük hal meg. És a saját legszebb vétkéért, ami egy tévedés volt! Hát nem egy Jézus Krisztust akartak azok?
– Nem – szólalt meg a mama, a hangjára találva. – Nem egy Jézus Krisztus volt, nekem elhiheted. Olyan büszkén ült a dívány sarkában, mint egy isten özvegye.
– Végül – mondta Róza néni – nem a máglyára tették, hanem alája.
– U! – nyögött fel Ducu bácsi. – Ohé!
– Befektették egy vízmosásba, csak úgy né, összekötözve. Igaz, hogy gallyakat terítettek alája, nehogy felhűljön, aztán elkezdték ráhordani a fát, amit délelőtt összeszedtek. Ráment a délutánjuk. Nohát, ezt a fekete Imrét két nap múlva találta meg az erdőkerülő. De addigra már szétment a veséje a hidegtől meg a víztől, ami aláfolyt, mert közben esett az eső, azt mondják. Az avarban felül sok a hideg, alul meg a meleg. Az idegesség sem nagyon használt neki. Most a kórházban pumpálják belé a vért, hogy egyebet ne mondjak.
– Ezek már meghalni sem tudnak tisztességesen – mondta Mária néni. – Nem férfiak ezek.
– Nem hagyják – mondta Ducu úr. – Csak megverik, nem hagyják – és kitátotta száját, amennyire bírta, mutatta a sötétséget benne, és abban egyetlen fogát.
Mária néni utálkozva elfordult, Róza néni meg hirtelen felütötte élettársa állát, csak úgy koppant.
– Ezek nem szigurancások voltak, ezek a mi legényeink – mondta. – Maga tartsa a száját, jó?  (...)