Demeter J. Ildikó
Meneküljön, ki merre tud – üzeni Victor Ponta törökországi betegágyáról. A kormányfő másképp fogalmaz, de szavainak már rég nincs hitele, magatartását azonban nem lehet félreérteni. És nem is értették félre: miután az ország vezetését a koalíció kisebbik alakulatára, egy meg nem választott párt elnökére bízta, saját hívei hirtelen támadt tisztánlátással egyre kétségbeesettebben hívják haza rendet teremteni vagy legalább saját szemetét elseperni.
Nem kétséges, Ponta országlásának végnapjait éljük, már a kormányzást sem bánják a szociáldemokraták, csak annak a módját keresik, hogy ép bőrrel és zsebbel hátráljanak ki a három éve politikai játszmákkal megszerzett hatalomból. Lám, az akkor átcsábított, megvásároltnak hitt szövetségesek most őket hagyják cserben, az összeomlás elkerülhetetlennek tűnik, de a szakadék szélén egyensúlyozva még lehet harcolni, reménykedni abban, hogy valami történik, és megússzák a számonkérést. Lehet még mutogatni a rendszer hibáira, a titkosszolgálatokra vagy a csillagok járására, ám előbb-utóbb szembe kell nézni azzal a fájdalmas ténnyel is, hogy mindezt magának is köszönheti a legerősebb romániai párt, amely az 1989-es rendszerváltás utáni huszonötből tizennégy évig volt hatalmon. Ebből az első hat esztendő kulcsfontosságú, hiszen akkor kellett volna lefektetni a jogállam és a valós demokrácia alapjait, a posztkommunistáknak azonban jobban megfelelt a zűrzavaros idők elnyújtása: a végeérhetetlen átmenet (amelyet Ion Iliescu volt államfő eredeti demokráciának nevezett) joghézagait kihasználva, olykor saját játékszabályaikat is kiforgatva építgették vagyonukat és hálójukat, még ha időnként ki is ejtették kezükből a kormánybotot.
Késő már azon siránkozni, hogy a törvények kuszák, és értelmezésük bírónként különbözhet, hogy az igazságszolgáltatás nem független, és a titkosszolgálatok átvették az irányítást: huszonöt éve kellett volna erre gondolni, az első, 1990. januári bányászjárás idején. Akkor – és később, még 1999-ben is – őket védték és szolgálták ezek a máig büntetlen gyilkosok, ahogy a törvények és rendeletek tekintélyes része sem az ország, hanem csak egyesek javára született. Lett volna módja és eszköze az SZDP-nek arra, hogy jó irányba fordítsa a szekeret, s bár úgy félnivalójuk is kevesebb lehetne, vezetői most sem a párt megtisztításával és a korszerű baloldal felépítésével foglalkoznak, noha (az ellenzék gyengesége miatt) még mindig lenne esélyük arra, hogy helyükön maradjanak. Leválthatnák és kizárhatnák Victor Pontát, akit nem teljesítménye, hanem rokoni kapcsolatai juttattak az első helyre, de még mindig tőle remélik a megváltást...
Mi pedig abban reménykedhetünk, hogy ezek a zavaros vizek is letisztulnak egyszer, és a következő kormányok tanulnak elődjeik hibáiból.
