Nem maradhat ki senki! Abból örök harag lenne. Először is a szomszédasszonyok kerülnek a listára. Legelöl azok, akikkel a felesége jóban van. Aztán azok, akikkel Elemér van jóban. Ezt viszont felesége nem tudja. Velük alkalomadtán találkozik az ember. Illetve az asszony. A feleség azokkal, akikkel ő van jó viszonyban. S akkor kiderülhet, hogy ott sem járt. Akkor az asszony megkérdi, hol is kódorgott olyan soká, ha még hozzájuk sem jutott el? És milyen későn ért haza!

Aztán jönnek a kolléganők. Azok már másnap reklamálnak. Azzal kezdik, hogy mi van, az asszony már öntözni sem enged? Azután a rokonok. Ezek is el tudják áztatni az embert. Jobb nem ujjat húzni velük. Az az egy-két csepp kölni ápolja a rokoni szeretetet. Másképp úgy is csak esküvőn meg temetésen találkozik velük. A lista utolsó felébe Elemérék barátainak feleségei kerülnek. Ez nem azt jelenti, hogy ők állnának az utolsó helyen. Sőt. De itt már lazábbra lehet engedni a locsoló nyakát. Az elhasznált kölnivíz mennyiségével arányosan emelkedik a hangulat. Ezzel nagyjából be is volna fejezve az öntözés. De a spriccezés korántsem. Pedig már ilyenkor elég késő van. Van ugyanis olyan ismerőse Elemérnek, aki nem kerül fel a listára, de feltétlenül meg kell locsolnia. Az igaz, hogy rég nem találkozott vele. Sőt, a maroktelefonból is ki kellett törölnie nevét, amikor rajtakapta feleségét, hogy a beírt neveket nézegeti. Kissé félve gondolt arra, hogyan állítson be. Mert régóta nem látta. De bátorságot merített az italból. És végtére is elég szépen haladt. Lassan ugyan, de biztosan. Illetve kissé bizonytalanul. Kipipálta a meglocsoltakat. Két célpont között már nem az egyenes volt a legrövidebb út. De azért csak ment. Lassan sötétedett is, mikor a névsor végére ért. A hangulata jó volt, és érezte, bátorsága is egyre nagyobb.

Így régi hölgyismerőse, Éva lakása felé irányította locsolója rúdját. Nagy a tömbház. Sokan lakják, fel sem tűnik senkinek — gondolta. A lépcsőház előtt régi ismerősével, Kázmérral találkozott, s együtt léptek be a liftbe.

— Hányadikra — kérdezte Elemér

— Harmadikra.

— Én is.

Amikor felértek, akkor jöttek rá, hogy ugyanoda tartanak. Tizenkettes lakrész. Csak a szám volt kiírva. Sebaj, morfondírozott Elemér. Majd megvárom, míg elmegy Kázmér. Majd csak kettesben maradunk, mint régen.

Nyomták a gombot, de a csengő nem szólt. Kopogtak. Bentről beszéd hallatszott. A haver lenyomta a kilincset. Nyitva volt. Benn egy, Elemér számára vadidegen társaság. Volt egy hölgy is a háznál. Bizonyosan a barátnője — morfondírozott Elemér. A konyhából csörömpölés hallatszott. Ott lehet a barátnője. A kanapé kényelmes. Elemér fáradt. Egy percre lehunyja a szemét — gondolta. Addig előkerül Éva.

Éktelen kiabálásra ébredt. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Egy ismeretlen veszekedett egy ismeretlen nővel. A nő esküdözött, hogy életében nem látta ezt az illetőt.

— Kázmérral jöttek együtt — próbálta csitítani a polgárt.

A férfi szemmel láthatólag nem hitt neki. Majd odament a kanapéhoz, és galléron ragadta Elemért.

— Most maga is azt fogja mondani, hogy nem ismeri a feleségemet?! — kiabálta magából kikelve.

— Soha életemben nem láttam — hebegte Elemér.

— Akkor mit keres itt?

— Én csak Évát jöttem meglocsolni.

— Éva már egy fél éve elköltözött innen, miután eladta nekünk a lakást.