Alekszisz Ciprasz mindig készen állt arra, hogy váratlan húzásokkal álljon elő. Amikor két héttel korábban sokan már közelinek tartották az új hitelmegállapodást, a görögök büszke kormányfője hirtelen felállt a tárgyalóasztal mellől, és közölte elképedt partnereivel: márpedig ő, a demokrácia bölcsőjéből érkező nép fia referendumot ír ki a hitelezők által ajánlott csomagról. Napról napra növelte a tétet, sokan lélegzetvisszafojtva várták, mit ránt majd elő ingujjából e modern kori leleményes Odüsszeusz, azt ugyanis mindenki tudta: a népszavazáson aligha mondanak majd igent a megszorításokra a hellének. A nemek győzelme, az Athén utcáin vonuló tízezrek öröme azonban Ciprasz utolsó tündöklését is jelentette. A diadal másnapján távozott hű társa, Varufakisz, a hitelmegállapodást sikeresen akadályozó pénzügyminisztere – ezt sokan a görög miniszterelnök kiváló taktikai húzásának, a győzelem után a kompromisszumra való nyitottságának jeleként értelmezték. Pedig nem volt egyéb, mint a kapituláció kezdete.
A folytatás ugyanis egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan azt Ciprasz tervezte. A hitelezők csöppet sem enyhültek a népszavazás eredményét követően, de még Varufakisz eltávolítása sem számított, így aztán a tárgyalóasztalhoz visszaült Ciprasz még keményebb, még szigorúbb, még inkább eltökélt hitelezőkkel találta szembe magát, akik előző gesztusai után már egyáltalán nem bíztak benne. Az idő pedig szorított, országa bankrendszere az összeomlás szélére került, pénzügyi, szociális káosz fenyegetett. A játszma véget ért, és a tétet mindaddig folyamatosan emelő Ciprasznál nemhogy aduász, de semmi nem volt, a lapokat pedig ki kellett teríteni.
Mára már egyértelmű: Ciprasz nem egy szabadságharcos, mint azt a megszorítások politikáját, a hitelek csapdáját ellenzők táborában sokan gondolták, hanem egy másodrangú pókerjátékos, aki mindvégig blöffölt, országa jövőjével, emberek millióinak sorsával hazardírozott, mígnem csúnya vereséget szenvedett. A hitelezők ugyanis sokkal durvább megszorításokat nyomtak le torkán, mint amit két héttel korábban ajánlottak, a görög miniszterelnök pedig nemcsak nemzetközi szinten, de otthon is elvesztette hitelességét, a hellének ugyanis joggal érzik úgy: vezetőjük becsapta, elárulta őket. Tündöklése és bukása igen jól példázza, hová vezet, ha a társadalmi elégedetlenséget egy populista politikus meglovagolja, és hatalomra kerül.
Jogos és okos gazdasági szabadságharc és esztelen hazardírozás között márpedig van különbség: a 2010-ben még egy lapon emlegetett, óriási bajban levő államok közé sorolt Magyarország és Görögország eltérő pályája jól mutatja azt. Hisz ne feledjük, Budapest is hazaküldte a Nemzetközi Valutaalapot, a magyar kormány is szembeszegült az Európai Bizottság és a trojka akaratával, Magyarország is bírálatok kereszttüzébe került, de ott a lakossági felhatalmazás mellett terve volt a miniszterelnöknek, amit dacolva a kemény ellenállással, meg is valósított. Ma Görögország az összeomlás küszöbén, Magyarország viszont kilábalt a válságból, gazdasága növekedési pályára állt.
Nem mindegy tehát, hogy a lázadás mögött van-e felelősségvállalás, meggyőződés, konkrét terv, vagy csupán bűvészmutatvány a szabadságharc, melynek élén egy közönséges szélhámos áll.