Az idei július elejei érettségi vizsgák sem múltak el a menetrendszerű botrányok nélkül. Egész osztályokat zártak ki, mert bár nálunk az ortodox  államvallás, sokan próbáltak nem ortodox módszerekkel átesni a vizsgákon. A Bihar megyei Vaskohszikláson száznyolc érettségizőt fosztottak meg oklevelétől, az évfolyamelső kislánnyal az élen, aki engedte az övéről másolni társait. Mennyire igaz a mondás, hogy jótett helyébe jót sose várj!
 A Temes megyei Facsádon 94 tanulót rekesztettek ki az érettségiről puskázás miatt. Ráadásul közülük 45-en a másolás ellenére sem nyertek volna átmenőjegyet.
 A sort lehetne folytatni, de csak egy esetet említek még. A  Mehedinţi megyei tanács volt elnökének (ahogy emlegetik: helyi bárónak)  lányát elkapták, hogy vizsgázás közben telefonon súgnak neki. Ki is érkezett annak rendje-módja szerint a rendőrség, és a vizsgáról kijövet kérték, hogy a kislány adja át maroktelefonját. Ő azt állította, nincs nála, hanem az autójában, és ott nem matathat senki. Miután járműve felé kísérték, a telefont az ott-tartózkodó mamájának adta. A rendőr elvette azt az anyukától, aki közben megharapta annak kezét és megkarmolta arcát is. A lány kedves húga is jelen volt, aki szintén közbelépett, és felpofozta a rendőrt, aki a mamát mozgásképtelenné akarta tenni.
Csak ámul az ember, hogy mennyire fejlődik a puskázási technika. De azzal együtt következményeinek elhárítása is. A mi tanáraink még örvendtek, ha apró betűkkel kis cetlikre szorgalmasan felkörmöltük a tananyagot, mert az azt jelentette, hogy bár egyszer átrágtuk magunkat rajta. Az is igaz, hogy akkor is tilos volt másolni, ugyanakkor buktatni sem volt szabad, így az írástudatlanságot száz százalékban felszámoltuk és még túl is szárnyaltuk tízzel. Viszont az egyetemi felvételik sokkal nehezebbek voltak.
Közben éppen most fejeződtek be a tanárok véglegesítő vizsgái is, felemás eredménnyel. Azt mondják az okosak, hogy az érettségi eredmények olyanok, akár a pedagógusokéi. A jelentkezők több mint fele elhasalt. Voltak olyan román tanárok is, akik szaktárgyukból kettőst  kaptak. Egy tanügyi szakember híreszteli, vidéken találkozott olyan esettel, hogy a matematikatanár nem igazán tudta a szorzótáblát. A tanári állások gyengén fizetettek. Ha nem így lenne, akkor az érettségizettek a pedagógiai főiskolákra való bejutáskor verekednének a helyekért. Felesleges nálunk szakmaszeretetről, elhivatottságról beszélni, mert bármennyire is szeret valaki egy foglalkozást, ha annak gyakorlásával éppen csak annyit keres, hogy éhen ne haljon. A pénz szava szól, ezért inkább olyan pályát választ a jelentkező, amit nem szeret, de vígan él belőle. Vagy ha teheti, megy munkanélkülinek munkanélküli-segélyt kérni, koldulni. Sok fél- vagy egész analfabéta eltengődik a gyermekei után kapott segélyekből. Utódait aztán ő sem küldi iskolába, így azoknak is kevés esélyük lesz dolgozni. Látván, hogy a semmittevés is lehet jövedelmező, és abból is meg lehet élni, ők is majd követik szüleik példáját, és szaporán szaporodnak.
De Tamási Áronnal – „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”– mondhatjuk, hogy olyan mesterséget válasszunk, hogy valahol, valamiképp megéljünk belőle. Menjünk olajosnak vagy gázasnak, esetleg számítógépes szakembernek, informatikusnak, mert azokat fizetik meg legjobban. A pénzügyi és bankszektor, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fakultásai sem rosszak. A dohányipar szintén jól fizet, így a végzetteink lehetnének akár dohányosok is, csak sajnos, a sepsiszentgyörgyi cigarettagyár bezárt. Az orvosi szakmát is sokan választják, mert ha idehaza nem tetszik, akkor vehetik a sztetoszkópot és reflexkalapácsot, és hallgathatják a külföldi betegek tüdejét, kalapálhatják lábukat térdkalácsuk alatt, mint vasúti alkalmazott a vonat kerekét.