Gál János keserveit nem lehet kizárólag a tüdővész, a tűzvész, illetőleg az alaptermészetükben mogorva, búskomor Gálok világlátásának a számlájára írni. Az akkori székely társadalom válsága nagyon égethette a bőrét, hisz látni látott, hallani hallott, emberöltőnyi idő alatt zilálódott szét a hajdani rendtartó székely falu, hogy még ő, az eléggé magának való, életének az alap rendezőelvét képező, csak a család, csak a család, csak a család kulcsmondata sem takarhatta el a Bach-terror, majd a kiegyezéssel sem gyógyuló, feje tetejére fordult világot, amelyben senki sem lelte a helyét, értékrendek borultak, a hajdani székely szabadságnak az utolsó nyomai is végképp tovatűntek.
Joggal teszi fel magának a kérdést, hogy egyáltalán megérte-e a hatalmas véráldozat, a vesztes és győztes csaták, az erdélyi polgárháború szenvedései, a két évtizedes terror nyomorúságai, amelyek beárnyékolták az egyének egyedi és egyszeri életét.
Van a csíkszeredai levéltárban egy kézzel írott lajstrom a csík-, gyergyó-, kászonszéki ’48-as honvédekről, amely a tisztek mellett felsorolja a közkatonákat is, mintegy 2000 nevet. A szabadságharcban részt vevő túlélők nevét tartalmazza. A kiegyezés után készült összeírásban a szülőhely mellett a honvédek foglalkozását is feltüntették.
Világos, hogy első indulatomban a szülőfalumból, illetve a rokonságomból származókat kerestem. Némi büszkeség töltött el, amikor azt láttam, hogy az alig 200 házas kicsi falu Biró Károly, Gál János és Miklós Lajos személyében három századost adott a szabadságharcnak. De megtalálom a közkatonák között dédanyámnak, Silló Róza édesapjának, a csíkmindszenti Silló Lázárnak a nevét is. És vannak csíkszentkirályi Ballók, csíkszentimrei Lászlók, csomortáni Szőcsök, delnei Csathók, taplocai Salamonok is. A delnei Csathó Ágoston honvéd neve mellett foglalkozásként ez áll: koldus. Első döbbenetem után alaposan végigrágom magam az összeíráson, s több mint hetven koldust számolok. De bizonyos, hogy még ennél is többen voltak, mert a névsoroknak körülbelül a 20 százalékánál nincs adat a foglalkozásról. Istenem.
Ők azok, akik megnyomorítottan, félszegen, fél karral, csonka lábbal, vakon, süketen, elhülyülten, fél arccal, nyálukat csorgatva, szitásra rongyolódott egyenruhában ott hányódtak a faluvégeken, a templomok előtt, a piacokon, a vásártereken, a csíksomlyói búcsúkon, vagy – amelyik tudott – házról házról járva, nyújtották Kossuth címeres csákójukat, hogy fillérnyi alamizsnát dobjanak bele a jóemberek, amiket legtöbbikük majd gyorsan elkölt az első égetett bort mérő csapszékben…
Mintegy 270 honvéd esetében üresen maradt a foglalkozást jelölő rubrika. Bizonyára volt néhány koldus ezek között is… De a kétezer nevet tartalmazó lista nemcsak erről vall! Akár az akkori székely társadalom keresztmetszetének is tekinthetjük. A foglalkozásokat számba véve arra a döbbenetes eredményre jutunk, hogy a kétezerből 1017-en napszámosnak írattak be. Akár azt is mondhatjuk, hogy a székely társadalomnak a kiegyezés után több mint a fele tartozott ebbe a társadalmi csoportba! A történészek véleménye szerint ezek nagy része az egykori jobbágyok, zsellérek rendjéből lettek birtok nélküli, nincstelen napszámossá. Ez az állítás azonban csak féligazság. A szabadságharcban részt vevő székelység jelentős részét a csíki és a háromszéki gyalog-határőrezredek, illetve a székely huszárezred adta, amelyeknek feltöltött, tényleges állománya 12 000 fő volt (egy 1813-as összeírás szerint a székely határőrvidéken, a növendék fiúkat is beleszámítva, 83 919 székely alkotta a gyalogos és huszárrendet), tehát a határőrezredekbe jobbára a szabad, birtokkal is rendelkező székelyek soroztattak be, és csupán elvétve kerültek közéjük jobbágyok, zsellérek, közszabadok. Ezt igazolja az a tény is, hogy nemcsak a közhonvédek között találunk rengeteg napszámos státusú székelyt, hanem a tisztesek között is, akik pedig hivatásos katonák voltak. Az alhadnagyok között napszámosként ott találom Gál János csíkdánfalvi névrokonát vagy a szomszédból a csíkborzsovai Balog Ignácot (Ki az a vén zászlótartó ottan?) és Kovács Istvánt. Az őrmestereknek majdnem a fele, a tizedeseknek pedig több mint a fele viselte ezt a státust a lista összeírásakor, amely aztán a Csíki Honvédegylet megalakulásának alapjául szolgált.
Vége
*
Gál János képzeletbeli emlékiratát a következő művekből kölcsönzött vendégszövegek segítségével rostáltam egybe: Endes Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek földjének és népének története; Kőváry László: Erdély története; Páll Gábor:A csíkszéki székely határőrség harczai 1848-49-ben és Fodor Ignácz nagyapám részvétele –kézirat a Marosvásárhelyi Állami Levéltárban; Czetz János: Emlékiratok; Komáromi Ferencz:Vésznapok a Székelyföldön – korrajz az 1848-i forradalomról;Zathurecky István, székely huszárszázados emlékirata – a Székely Nemzeti Múzeum honlapjáról; Kis Antal honvéd őrnagy 1848 - 49-es naplója, amelyért külön tisztelettel és hálával tartozom dr.Garda Dezsőnek, aki a mű kéziratos változatát is rendelkezésemre bocsátotta. Szintén külön köszönet illeti a csíkszeredai Gál Bencét, aki nagyapjának, dr. Gál Józsefnek az ötvenes években lejegyzett emlékiratával segített teljesebbé tenni Gál János emlékezetét. A vendégszövegek mintegy kiegészítették, pontosították a családi legendáriumot, de némi alkotói fantáziára is szükség volt „töredékes” egésszé ötvözni Gál János emlékeit.
Ferenczes István
