Közben egymásnak a képernyőn keresztül üzengetnek látszólag ellenséges hangnemben, de a lopásban nagyon is egymásra találnak, nem törődve azzal, melyik etnikumhoz tartoznak.
Azt viszont tudom, hogy bármilyen gesztus román vagy magyar részéről, mely kilép az együttélés normálisnak tekinthető keretéből, minden cseppnyi gyűlölet sokakban felkelti – mindkét nemzetben – a visszavágásra törekvő „hazafiasságot”, és a gyűlölet sohasem jó tanácsadó. Itt az ideje felfognunk, hogy ezen a világon semmi másból nem lehet hasznot húzni, csak a szeretetből. (...)
Fel kellene tennünk magunknak a kérdést, hogy mi, románok miért tudunk ilyen keveset a magyarokról, akik végül is román állampolgárok, és szintén hatással voltak a romániai kultúrára. No meg azt a kérdést is, hogy a magyarok, akik ennek az országnak a lakói, miért nem akarják megtudni, kik vagyunk mi, románok, s közülünk kik tettek hozzá valamit a román és az egyetemes kultúrához.
Nemcsak a történelem és a háborúk visznek előre egy országot. Sokkal inkább a költészet, a próza, a festészet, a képzőművészet, a színház, a tánc, a zene, a hagyományok, legyen akár az a konyhaművészet is. Ezek a kötőanyagok összekapcsolhatnak  bennünket a történelmi nézetkülönbségeken túlmenően, melyeket jobb, ha a történészekre bízunk. Csakhogy… Mennyit tudunk a magyar kultúráról? És mennyit tudnak a magyarok a román kultúráról?
A kérdést egy történettel fogom megvilágítani. Lehet, hogy első látásra semmi köze sincs a magyarokkal való együttélésünkhöz, de felfedezhetjük, mi az, ami összefoghat és mosolyra késztethet bennünket.
Spanyolországban, Zaragozában jártunk. Csak egy napot tudtunk ott tölteni. Másnapra Barcelonába kellett érnünk, ugyanis onnan repültünk haza. Igyekeztünk minél többet látni és megtapasztalni. Délután, 16 óra körül már majdnem összeestem a fáradtságtól, de még ennél is éhesebb voltam. A lábaimat pihentetve körülnéztem, hol ehetnénk valamit, így bukkantunk rá egy vendéglőre, melynek cégérén ez állt: Baszk étterem. Menjünk be!
A vendéglő nagyon ízlésesen volt berendezve. A pincérek?! Mintha divatlapból léptek volna ki. Egytől egyik fiatal, magas és szép fiú. Tökéletesen beszéltek angolul. Kihozták az étlapot, sokfajta étel szerepelt az úgynevezett nemzetközi konyha kínálatából. Vendég viszont rendkívül kevés. Eldöntötték, mit rendelnek? – kérdezte udvariasan az egyik pincér. Nem – válaszolta neki a barátom. Meg akarjuk beszélni. Hogyhogy? – vonta fel a szemöldökét értetlenkedve. Olyasmit szeretnénk enni – mondta a barátom –, amit ti esztek otthon, Baszkföldön. – Egy hagyományosan baszk főfogást és desszertet szeretnénk.
A fiúnak felragyogott az arca. Néhány másodperc múlva az asztalunknál termett minden pincér, és beszélgetni kezdtünk. Hihetetlennek tűnt számukra, hogy tudunk Baszkföldről, a történelmükről, az elszakadásért folytatott harcukról.
Amikor a barátom a fociról kezdett beszélni, megdicsérve az Athletic Bilbao csapatát és az általuk canterának nevezett klub baszk labdarúgók kinevelésére irányuló politikáját, a barátaik lettünk. Szemük csillogott az izgalomtól, keblük dagadt a büszkeségtől. A beszélgetés átsiklott a román focira is, ismertek néhány játékost, hallottak a Steauáról. Romániáról kérdezgettek. A Bucegi-ről, a deltáról, a tengerről meséltünk nekik.
Aztán kihozták az ételt, és ez véget vetett a beszélgetésnek. Amikor a tányérra pillantottam, megdermedtem. A nagy csontokból és a színéből ítélve rájöttem, hogy a hagyományos baszk étel a bárányhús volt. Istenem, én nem eszem bárányt! Mit tegyek? Lesz, ami lesz, mindet megeszem. Nem sérthetem meg őket, miután azt kértük, hogy hagyományos ételt hozzanak ki. Nem tudom, hogy a vendéglő, kérés nélkül, más vendégeknek is felszolgálta-e ezt az ételt. De azt igen, hogy soha nem ettem ennyire finom báránysültet! Desszertnek pedig egy remek túrós süteményt kaptunk. Az íze őrületes volt!
Ízlelőbimbóim a nagyszüleim konyhájába repítettek. A királyi lakomát pedig az a rózsa egészítette ki, melyet a végén kaptam a fiúktól tiszteletük jeléül, mert megbecsültem hagyományos ételeiket, és  valamicskét ismertem a történelmüket.

(Forrás: Corbiialbi.ro/Főtér.ro)