Ebből egyértelműen kiderült: a töredéknyi jogokkal rendelkező különböző tulajdonosok, az örökösök, leszármazottak nem tudnak megegyezni, nem tudják egymást kivásárolni, így egyszerűen nincs, akivel tárgyalni, a faluközösség és a megyei tanács, az állami műemlékvédő hivatal is az elkövetkező években karba tett kézzel nézi majd, hogyan pusztul a bezárt kastély állaga. Rosszabbik esetben pedig miként válik majd az enyészet martalékává mindaz, amelyet, úgy tűnt, adott időszakban sikerült megmenteni. Azért hozom fel most mindezt, mert Bálványoson is többen vannak közöttünk, akik a korabeli Szárhegyi Művésztábort megalakították. Az évek során a képletesen és valóságban is majd minden követ megmozgató Zöld Lajos hívására számos felejthetetlen napot töltöttek ott, és végső soron megdöntötték azt a tévhitet, hogy a művészek csak önmagukban, magányosan tudnak alkotni. Szárhegy jelentette az első olyan művésztelepet Erdélyben, amely nem egyetlen képzőművészi műfaj alkotóit hívta meg falai közé, hanem szélesre tárta kapuit a festők, grafikusok, szobrászok, sőt, más műfajok művelői előtt is. Ha kisebb méretekben, de Bálványos is, immár fél évtizede, ennek a vonulatnak a hű követője, és ugyanakkor példát is mutat: ezúttal tiszta tulajdonjogokkal, új társadalmi-gazdasági feltételek között, megtámadhatatlanul, visszavonhatatlanul hogyan lehet pártolni, támogatni Erdélyben a képzőművészetet, miként lehet segíteni azt az értékteremtő alkotómunkát, amely szavakon túl mindig az erdélyiség legfontosabb jellemzője volt és marad.
Néhány nappal ezelőtt kaptam egy névsort az idei művésztelep résztvevőivel, de az évek során azt is figyelemmel követtem, kik jártak-alkottak itt a szállóban és környékén. Mindezek alapján nem csupán a most bemutatott munkákból, hanem a művészek, az életpályák, az alkotások ismeretéből és személyes tapasztalatokból vonom le a következtetést: Bálványos neve ma valóban minőséget jelent az erdélyi és általában a magyar képzőművészetben. Mindez nem tegnapról mára született meg, hanem az itt, együtt alkotók hozták magukkal. Bálványoson ugyanis évről évre olyan egyéniségek találkoznak – még ha fiatalabbak is –, akik mögött ismert és elismert munkásság, töretlen kemény munka, közösségi érzékenység és szolgálattétel, a művészet egyetemes értékei iránti alázat áll. Jól ismertem Jakobovits Miklóst, európai nyitottságú festészetét, egyházi restaurátori munkásságát, művészetelméleti írásait és annak a szervezőmunkának az elindítását, amelynek eredményeként nemcsak a Barabás Miklós Céh jött létre, hanem utódainak szorgalmával a kortárs erdélyi gyűjtemény. Soha nem feledem: még halála előtt is kaptam tőle gondolatgazdag, kézzel írt leveleket. A sajnos már csak emlékként itt levő Kubinyi Annának én rendeztem első kiállítását Csíkszeredában, és soha nem éreztem olyan hihetetlen, belülről, a lélek mélyéről fakadó rajongást a székelység és annak motívumkincse iránt, amelyet amolyan bartóki módon volt képes átemelni a magas kultúrába. Nem csupán az udvarterek, hanem a Kosztándi művész házaspár vagy a Vetró művészcsalád munkássága nélkül Kézdivásárhely aligha lenne az a város, amelyet ma oly sok szempontból jegyeznek. Vargha Mihály szerteágazó művészetszervező, intézményvezető képességeit csak ő tudja, miként sikerül egyeztetni saját, önálló alkotómunkájával, amely nélkül szegényebb lenne nem csupán történelmi emlékezetünk, hanem az erdélyi szobrászművészet emberközeli, pontosabban lélekhez közeli vonulata is. Bartos Jenőről, akinek legutóbbi kiállítását éppen Kézdivásárhelyen nyitottam meg, mindig a Gershwin-opera címe jut eszembe: Egy amerikai Párizsban, azaz egy székely Iaşi-ban, Jászvásáron, ahol nem csupán egyetemes fogantatású képeiért tisztelik-becsülik, hanem magas fokú szakmaiságú doktori iskolát is vezet. Deák Barna és Deák M. Ria színházi munkássága mindenképpen ott marad annak a sepsiszentgyörgyi intézménynek a történetében, amely 1989 előtt is nem csupán a nemzetiségi színházi kollokviummal, hanem egész Székelyföldet bejáró sok-sok emlékezetes előadásával őrizte a hitet, a nyelvet, a változás reményét. Bardócz Lajos folyóirat- és könyvillusztrációi, akár az egykori kódexiniciálék, akkor is élnek, amikor a Gutenberg-galaxis könyvcsillagainak már csak a visszfénye hull ránk, akárcsak az expresszív vonalaiban, jól súlyozott felületkezelésben olyannyira egyedi grafikai munkássága. Kádár Tibort Nagy P. Zoltán fotóriporter kollégámmal együtt valamikor Szárhegyen láttam munka közben, és tudom, hogy nonfiguratív-figuratív átmenetei azóta témájukban, színhatásaikban gazdagodtak, és sokfelé eljutottak a világba. A jó néhány művésztelepet alapító Gaál András alkotásait nemrég volt alkalmam bemutatni Kézdivásárhelyen, és persze ott jelentkezett a bálványosi természetnek az a színzuhataga is, amelyet csak ő tud így összegezni és visszaadni. Márton Árpád tömör, expresszív, jelképekben oly gazdag, mondhatni, a Föld, a szülőföld erejéből vétetett festészete a rá annyira jellemző színvilággal ma már elszakíthatatlan a kortárs erdélyi festészettől. Egri István szaktudása, kitartása nélkül elképzelhetetlen lett volna például a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium teljes felújításával együtt járó ólomüveg ablakok helyreállítása, mint ahogyan számos erdélyi műemlék épület gondozása viseli a keze nyomát. Az Egri név egyébként ma már a hagyományok és a modernitás ötvözésének jól ismert szignója a tűzzománckészítésben is, amely a maga nélkülözhetetlen technológiai ismereteivel együtt egyre inkább terjed Erdélyben. Ha már a középnemzedék felé tartok, hadd említsem meg, hogy ha jól emlékszem, Köteles Róbertnek tavaly volt kiállítása a csíkszeredai Pál magángalériában, ahol közelről is szemügyre lehetett venni, hogy a temesvári művészeti oktatás és a rendszert túlélő vizuális műhelyek hogyan alakították ki az új látásmódokat. A csíkszeredai Szabó Árpád és a kézdivásárhelyi Vajna László festészetéről bátran állíthatom, hogy merész kísérletező kedvvel és sok-sok munkával csatlakoznak az előttük járókhoz.
Utoljára, de nem utolsósorban itt van Bálványoson két olyan fotóművész, akik nem csak a művésztelepek krónikáját írják képpel, hiszen Balási Csaba és Nagy Lajos a fotóművészet nagy nevei nem csupán Erdélyben, Romániában és Magyarországon, hanem nemzetközi viszonylatban is. Bálványos a minőség művésztelepe, és meggyőződésem, hogy jövője is éppen ebben a szóban rejlik. A minden részletre figyelő minőség akár a turisztikai szolgáltatásokban, akár a művészetben, akár a jól átgondolt mecenatúrában azt a nyitott, európai jövőt vetíti elénk, amelyről soha, egyetlen pillanatra sem szabad lemondanunk. Még akkor sem, ha a jelen ellenpéldákkal is szolgál.

(A tárlat megtekinthető szeptember végéig a Grand Hotel Bálványos konferenciatermében)