Az ambiciózus II. Mehmed 1451-ben lépett az Oszmán Birodalom trónjára, és uralkodása második évében Konstantinápoly elfoglalásával adott tanúbizonyságot hódító szándékairól. (...) Bizánc meghódítója állítólag kijelentette, hogy következő háborúja során reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben kívánja majd elfogyasztani.
Mindennek dacára Magyarországon az összefogásnak csupán minimális jele mutatkozott. Bár az erdélyi vajda a török elleni harc ünnepelt bajnoka volt, sikereit gyakran éppen a király környezetében befolyást szerző Garaiak és Cilleiek gáncsolták el. (...)
A tétlenség gyakorlatilag azt eredményezte, hogy Szilágyi Mihály várkapitánynak és sógorának, Hunyadinak saját költségen kellett szembenéznie a várható török támadással. (…) 1456 tavaszán Szilágyi Mihály körülbelül hétezer főnyi várőrséget toborzott, a Szegeden táborozó Hunyadi pedig hivatali és magánbirtokai erőforrásait felhasználva ehhez újabb 12 ezer katonát tudott hozzátenni. Ezenkívül Kórógyi János macsói bán csekély katonaságára és Kapisztrán bizonytalan harci értékű keresztes hadaira lehetett számítani. Bár Mehmed ereje kapcsán túlzóak a 150 ezres létszámról szóló jelentések, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy reguláris csapatai – szpáhik, janicsárok – kitettek 20–30 ezer főt, ezt a létszámot pedig legalább kétszeresére duzzasztották a folyamatosan csatlakozó akindzsi és aszab egységek.
Hunyadi és Szilágyi tehát a legóvatosabb becslések szerint is többszörös túlerővel nézett szembe, a támadást pedig jó eséllyel az 1429 óta magyar kézen lévő Nándorfehérvárnál kellett visszaverniük. (…) A Nándorfehérvárban rejlő lehetőségekkel II. Mehmed is tisztában volt, ezért 1456. július 4-én ostrom alá vette a Száva és Duna találkozásánál fekvő várost.
A szultán a Konstantinápolynál szerzett tapasztalatok nyomán a várvívás első napjaiban mozsárágyúira hagyatkozott, hogy kímélje erőit a felesleges áldozatoktól. (...) Mivel Nándorfehérvár még az ágyúk térhódítása előtti korszak követelményeinek megfelelően épült, vékony falai és magas tornyai hamar megadták magukat a záporozó lövedékeknek, és úgy tűnt, teljesül a szultán azon célkitűzése, hogy a döntő rohamot lehetőleg minél nyíltabb terepen indíthassa meg. Hogy a magyar felmentő seregek bejutását megakadályozza, a szultán arra utasította Baltoglu admirálist, hogy 200 hajóból álló flottájából állítson hajózárat a vártól északra. Mehmed és alvezérei azonban komoly mulasztást követtek el azzal, hogy nem szállták meg a Duna és a Száva szemben fekvő partjait, így aztán Hunyadi seregei kiépíthették állásaikat, naszádjaikkal, és szerb dereglyék segítségével pedig július 14-én javarészt megsemmisítették a Baltoglu-féle hajózárat.
A törökverő vezér aztán az éjszaka során erősítést és élelmet juttatott az ostromlottak számára. Ettől kezdve Mehmed szultán volt lépéshátrányban, ugyanis táborában felütötték fejüket a különféle járványok, Kapisztrán szerb–magyar felkelő seregei pedig megjelentek a Száva túlpartján. A fejlemények nyomán a szultán július 21-én döntő rohamra szánta el magát, és a támadás során seregei kis híján megkaparintották a várat. A legenda szerint a hadiszerencsét Dugovics Titusz hősiessége fordította meg – róla máig nem tudjuk egyértelműen, hogy létezett-e, feltehetően egy 19. századi nemes kreált őséről van szó –, miután a mélybe rántotta a lófarkas zászlót kitűző török katonát. Nem tudni, hogy a történetnek van-e igazságalapja, vagy egyszerűen a védők elszántsága törte meg az oszmán rohamot, minden-esetre Szilágyi és Hunyadi csapatai július 22-én reggelre megtisztították a várost a támadóktól.
Mehmed ezen a napon újabb rohamot akart indítani, de a döntő összecsapást végül a véletlen idézte elő: Kapisztrán fegyelmezetlen csapataiból néhány keresztes vitéz átkelt a folyón, és a török tábor szomszédságából nyilazni kezdte az ellenséget. Példájukat egyre többen követték, a szpáhik és janicsárok pedig lassan hadrendbe álltak. Kapisztrán meg akarta akadályozni az összecsapást, ezért – Hunyadi utasítására – hamarosan csónakba szállt, ám katonái úgy vélték, a szerzetes rohamra buzdítja őket, ezért hamarosan követték példáját, és átúsztak-eveztek a Száván, hogy összecsapjanak a törökkel. A meglepett oszmánok őrizetlenül hagyták táborukat és tüzérségüket, Hunyadi János pedig élt az alkalommal, kitört a várból, és egy lovasrohammal elfoglalta az állásokat. Hamarosan a törökök azt tapasztalhatták, hogy a frontális támadás mellett ágyútüzet kaptak a hátukba. Rövid öldöklő csata következett, melyben a fanatikus keresztesek és a várvédők felmorzsolták a támadókat, és megfutamították őket. Mehmed a világ akkori legerősebb seregével vesztesként távozott Nándorfehérvár alól.
Az 1456. július 22-én kivívott győzelmet egész Európa kitörő lelkesedéssel és megkönnyebbüléssel fogadta, a pápa az örömhír érkezésének napját – augusztus 4-ét, Urunk színeváltozásának ünnepét – főünneppé nyilvánította, és az Imabulla korrekciójában a déli harangszóhoz hálaadó imádságot rendelt. (…) A nándorfehérvári diadal, történelmünk egyik legfényesebb győzelme hatalmas traumát okozott az oszmánoknak. A szultánok sokáig rettegve emlegették a nagy törökverő nevét, és egészen az 1521. évig nem terveztek komolyabb hadjáratot Magyarország ellen. 
Tarján M. Tamás » (Rubiconline)