Még akkor is, ha régen kinőtte már szabadegyetemi és diáktábor jellegét, amivel indult, és mára nagyszabású tömegrendezvénnyé duzzadt. Akkor is, ha az eredeti célkitűzések között szereplő magyar–román párbeszéd erősítése évek óta háttérbe szorult, sőt, mára már az erdélyi magyar–magyar vitáknak sem igazán ad helyet. Nincs kíváncsi egymás felé fordulás román és magyar politikusok, értelmiségiek, civilek között, nincs érvekre alapozott párbeszéd RMDSZ és ellenzéke között, nincs immár parázs vita Tusványoson, és ettől bizony szegényebb lett a rendezvény. Sokrétű okai lehetnek ennek, leginkább talán az, hogy Tusványos nem különálló sziget, távol, elkülönítve mindattól, ami az erdélyi, romániai társadalomban történik, hanem együtt lélegzik azzal, maga is folyamatosan mozog, alakul. Márpedig 25 évvel a rendszerváltozás után Romániában valós magyar–román párbeszéd továbbra sem nagyon alakult ki. A bukaresti pártoknak a dialógus nem jelent mást, mint az RMDSZ-szel kötött alkut, ha érdekeik ezt kívánják, a magyarellenes szólamok és megnyilvánulások pedig ma is több voksot hoznak, mint a nyitott, értelmes párbeszéd. És romlott a helyzet az erdélyi magyar–magyar viszonyban is: ma már inkább csak üzengetnek, tárgyalóasztalig sem nagyon jutnak el a felek, nemhogy közös álláspontot alakítsanak ki fontos nemzeti ügyekben. Csodák pedig Tusványoson is igen ritkán történnek, így aztán évről évre egyhangúbb, egyszínűbb lett a rendezvény. Jelentősége mára leginkább a nemzetpolitikában mutatkozik meg: maradt a Kárpát-medencei magyarság vezetőinek találkozóhelye, az autonómiatörekvések megismerésének, megvitatásának fóruma, az anyaország és a külhoni magyarság közötti kapcsolatok erősítésének műhelye. És ez így sem kevés.
Mert Tusványos egyik titka pedig alighanem éppen az, hogy megtapasztalhatjuk: nem vagyunk egyedül.