Miután az Oszmán Birodalom 1918 októberében összeomlott, és seregei Mudrosz mellett letették a fegyvert, az antantszövetségesek hozzáláttak a szultanátus régóta tervezett felosztásához. A vesztes országot elözönlötték az olasz, görög, angol és francia erők, és megszállták a birodalom jelentős részét: a brit hadsereg elfoglalta Konstantinápolyt, a hellének uralmuk alá vonták Kis-Ázsia görögök által lakott részét, miközben az olaszok Anatólia délnyugati felén, a franciák pedig a Szíriával szomszédos területeken terjeszkedtek. A modern Törökországtól délre eső részeken a brit–francia páros osztozott, mindeközben pedig a kurdok és az örmények is fellázadtak, miután az antant önálló államot ígért nekik. VI. Mehmed szultán (ur. 1918–1922) hajlott volna a békére, Kis-Ázsia belső területein azonban 1919 tavaszán felkelések robbantak ki, az elégedetlenek élére pedig éppen a rendteremtés érdekében kiküldött Musztafa Kemal „Atatürk” állt.
Az Oszmán Birodalomban kaotikus állapotok uralkodtak, ugyanis az idegen megszállással párhuzamosan 1919 májusában polgárháború kezdődött a szultán támogatói és Atatürk tábora között. VI. Mehmed aztán 1920. augusztus 10-én, Sévres-ben békét kötött az antanttal, mely következményeiben hasonlított a Magyarországot sújtó trianoni békediktátumhoz: az egyezmény értelmében Törökország kiszorult volna Európából, ráadásul Anatólia területének több mint felét át kellett adnia a Lloyd George által támogatott „görög birodalomnak” és a Közel-Keleten mandátumterületeket gyűjtő nagyhatalmaknak.
A Kemal Atatürk által megalakított ankarai nemzetgyűlés azonban nem fogadta el a Sévres-ben kötött békét, és még 1920 májusában a szultánnal szemben álló kormányt nevezett ki. Az ellenállók az év során ütőképes hadsereget szerveztek, melynek főparancsnoka – Atatürk – a török többségű területek visszaszerzését tűzte ki célul. A felkelőknek kedvezett, hogy I. Sándor görög király (ur. 1917–1920) halála belpolitikai válságot idézett elő Athénban, ennek következtében a hellén megszállókat 1921 januárjában könnyűszerrel szétverték az Inönü folyónál.
A győzelem tekintélyt kölcsönzött az Atatürk-kormánynak, amit az is jelzett, hogy Lloyd George VI. Mehmed mellett az ankarai rezsimnek is küldött meghívót az 1921 februárjában tartott londoni tárgyalásokra. 1921 szeptemberében Sakarya mellett a török felkelők újabb győzelmet arattak, ezért az antanthatalmak az év végéig sorra kihátráltak a brit kormányfő görögbarát terve mögül, és az 1920-as diktátum helyett már a megegyezés lehetőségét keresték. Ez nem csak Kemalék sikerei miatt tűnt ésszerű döntésnek, hanem azért is, mert időközben a Szovjet-Oroszország az ankarai kormány támogatásával próbált meg kitörni diplomáciai elszigeteltségéből. A sévres-i tervek kudarca az 1922. augusztus 30-ai, Dumlupinar mellett vívott ütközet után vált egyértelművé, amikor a Konstantinápoly felé vonuló görög erők addigi legsúlyosabb vereségüket szenvedték el a törököktől.
I. Konstantin király (ur. 1913–1917 és 1920–1922) erői hamarosan kiszorultak Kis-Ázsiából, Kemal csapatai pedig – szörnyű etnikai tisztogatások közepette – elfoglalták Szmirna városát, és akadálytalanul nyomultak előre a tengerszorosok mentén, a régi főváros irányába. Churchill és Lloyd George görög politikája végleg megbukott, ugyanis a brit hadsereg nem volt hajlandó háborúzni az Európában partraszálló törökök ellen, ehelyett Harrington tábornok és Musztafa Ismet Inönü tárgyalóasztalhoz ült. A kezdeményezés Lloyd George bukását, lemondását eredményezte, a brit kormányválság miatt pedig Törökország de facto győztesként jelenhetett meg az 1922 novemberében megnyíló lausanne-i konferencián. Kemal Atatürk mozgalmának sikere azt eredményezte, hogy felszámolták a sévres-i békét megkötő VI. Mehmed uralmát, és II. Abdul-Medzsid (ur. 1922–1924) trónra ültetésével ideiglenesen kikiáltották a Török Kalifátust.
A svájci városban zajló nyolc hónapos tárgyalásokat követően az Inönü által vezetett török delegáció 1923. július 24-én aláírta a lausanne-i szerződést, mely a központi hatalmak által kötött békék közül messze a legkedvezőbb feltételeket szabta meg. Az egyezmény eltörölte az 1920-as sévres-i szerződésben foglalt – a nyugati hatalmak számára gazdasági előjogokat biztosító – kapitulációkat, és az erőviszonyoknak megfelelően teljesen új határvonalat állapított meg. A béke nagyrészt Törökország mai határait rögzítette, vagyis Ankara uralma alatt hagyta a kurd és örmény kisebbségeket, Anatólia egészét, Konstantinápolyt és az egykori Rumélia területét, egészen a Marica folyóig.
Hasonlított a Magyarországot sújtó trianoni békediktátumhoz
A törökök ezzel egy időben lemondtak az 1918-ig birtokolt levantei, iraki és arábiai területekről. Határviták csak az iraki Moszul és Hatay – az egykori Antiochia – kapcsán robbantak ki. Moszul végül Irakhoz került, Hatay pedig független köztársaságként létezett 1939-ig, amikor egy referendum révén csatlakozott Törökországhoz.
A függetlenségi háborúban aratott győzelem Törökország felemelkedését eredményezte, de a sikerhez a kedvező béke mellett legalább ugyanilyen mértékben járult hozzá az új kormány reformpolitikája. Kemal Atatürk legnagyobb győzelmét nem a csatamezőn vagy a lausanne-i konferencián, hanem Ankarában aratta, ahol 1924-ben erőfeszítései nyomán kikiáltották az első szekularizált iszlám köztársaságot.
Tarján M. Tamás (Rubiconline)