Torma Vera tizennégy éves korában eldöntötte, hogy lelkész lesz. Nem úgy sikerült, de nem bánja, azt tartja, a gondviselés terelte az útra, amelyen rátalált olyan emberekre, akikkel olykor a lehetetlent is megoldották.
– Baróton Krizbai Imre tiszteletes úr vallásóráira jártam, sokan voltunk együtt fiatalok, ötvenen-hatvanan hallgattuk őt rendszeresen, és olykor együtt kirándultunk, mindez erős hatással volt rám. Az 1989-es fordulat után nyitás volt ezen a téren is. Abból a nemzedékből sokan kerültünk később segítő szakmába, ez is jelzi, hogy milyen hatással volt ránk mindaz, amit a bibliaórákon és abban a közösségben kaptunk. Én is abban az időszakban tapasztaltam meg a tiszteletes úr segítségével, hogy gyermekeken, felnőtteken, idős embereken, szóval mindenkin lehet valamiféleképpen segíteni, és határoztam el, hogy lelkész leszek.
Református kollégista voltam
Akkor indult a kolozsvári református kollégium, hallottam róla, hogy nagy elődeink is sokan tanultak ott, eldöntöttem, én is ott folytatom tanulmányaimat. Csodálatos tanáraink voltak. Igazán csak felnőttként értettem meg, hogy azáltal, ahogy a lelkünket ápolgatták, minden téren hatottak ránk. Szimbolikusan azt is mondhatnám, ők a földet művelték, és a magok jó földbe hulltak. Emlékszem, amikor Csiha Kálmán püspök úr bejött az osztályba és szemtől szembe beszélt hozzánk, olyan kisugárzása volt, hogy társaságában csak azon lehetett gondolkodni, mi jót tegyünk. Az egész diákközösségre hatott a tanárok belső tartása, embersége, az, hogy a nehéz helyzetekre hogyan reagáltak. Hisz akkor még nem volt bentlakásunk, iskolánk, meleg vizünk, tehát sok gond volt.
– Teológiára vágytál, mégis tanító lettél. Később sem próbálkoztál újabb felvételivel. Lemondtál róla vagy elfogadtad a helyzetedet?
– A református kollégium elvégzése után felvételiztem a teológiára. Mint sokan mások a korosztályomból, én is meg akartam váltani a világot, de nem sikerült a felvételim. Azt gondolom, nincsenek véletlenek, ennek így kellett lennie, ma már nem is bánom. Elkerültem Nagyváradra, zenét, angolt tanultam, tanítóképző szakot is végeztem, és rájöttem, nem az enyém a világmegváltó feladat, Krisztus azt már megtette, nekem csak tennem kell a dolgom ott, ahova az Isten rendel.
Nagyvárad után tanítottam hat évet a baróti és a vargyasi iskolában, ezt nagyon szerettem. Próbáltam mindig úgy tartani az órákat, hogy én is élvezzem, nekem is öröm legyen, és azt az emberséget közvetíteni a gyermekek és a szülők felé, amit én kaptam a tanáraimtól. Mert azt láttam, az maradt meg, amikor kiváló tanáraink meséltek valamit az életükből, amikor elmondtak egy tanulságos történetet, példát. Azt a szeretetet, amit nyújtottam, mindig vissza is kaptam.
Feladatom volt, hogy szeressem a gyermekeket
Aztán édesapám kórházba került, sok-sok betegség jött, és ekkor határoztam úgy, hogy nővérke leszek, mert azt gondoltam, egy kedves szó a beteghez fél gyógyulást jelenthet.
– Újból egy vágy, amely teljesült, bár nem abban a formában, ahogy eredetileg kívántad. Nem lettél nővérke. Mégis hogy kerültél a baróti kórházba?
– Akkor megtörtént a csoda. Amire vágytam, bekövetkezett. A baróti kórházból felhívtak ismeretlenül, hogy a gyermekosztályra játékterapeutát keresnek az elhagyott gyermekek mellé, és csak annyi a dolgom, hogy kedves legyek és szeressem ezeket a gyermekeket. Négy évet dolgoztam a gyermekosztályon, amely szinte egyfajta táborhellyé vált egy ír programnak köszönhetően. Belfastban ismertettek meg az ő módszereikkel, amelyek itthon is beváltak, és a gyermekek már nem is akarták elhagyni a kórházat.
Ott kerültem először kapcsolatba az elhagyott gyermekekkel, nem volt könnyű feldolgozni. A kicsik aztán szerre elkerültek különböző településekre árvaházakba. Annyi év után itt, a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány és a Gyöngyvirág utcai református gyülekezet közös sepsikőröspataki táborában találkoztam két gyermekkel, akiket akkor kisbabaként gondoztunk a baróti kórházban, és most már ügyes tizenévesek. Mondanom sem kell, milyen hatással voltak rám.
A Laura-házban
 – Egy televíziós műsor is befolyásolhatja az ember életét, ha fogékony arra, amit lát. Így történt Torma Vera esetében is. A paralimpiáról tudósítottak, nagy hatással volt rá, hogy a fogyatékkal élő fiatalok miként küzdenek. Majd egyszer eljött a pillanat, amikor önként jelentkezett, hogy sérültekkel foglalkozhasson.
– Indult Baróton a Hisszük, hogy fontosak elnevezésű gyermekcsoport, jelentkeztem önkéntesnek, és ott dolgoztam sokáig. Mivel Vargyason dolgoztam belga csoporttal, a baróti kórházban írekkel voltam kapcsolatban, a támogatókat több alkalommal elvittem a sérült gyermekek csoportjába, amely egyre terebélyesedett. Azok a holland támogatók, akik segítették a baróti kórházat, átadtak egy épületet a gyermekeknek. Azt az írekkel kibővítettük, így lett ebédlőnk is. A csoportból intézmény lett, és felvette egyik fiatalon elhunyt alapítója nevét, így született a Laura-ház. Az én kezdeményezésemre, ír segítséggel épült Baróton játszótér az árvaháznak, a családi otthonnak, a kórháznak, a Laura-háznak. Az említett belga, ír, holland önkéntesektől nagyon sokat tanultam, hogy önzetlenül miként lehet segíteni ott, ahol szükség van.
Újabb segítő állomás
Önkéntes státusból alkalmazottá váltam, egy évet dolgoztam még a fogyatékkal élő gyermekekkel, majd megszületett a kislányom, és Sepsiszentgyörgyre költöztünk. Megkeresett Makkai Péter tiszteletes úr, az Írisz-ház vezetője, hogy indul a Rotary-ház, a szociálisan hátrányos gyermekek délutáni foglalkoztatója, és szükség lenne nevelőre, oktatóra. 2011-ben, amikor ez a program indult, a kislányom egyéves volt. Tizenkét gyermeket választottunk ki különböző iskolákból, elindítottuk a délutáni foglalkozást, és délelőtt baba-mama klubot működtettünk, abból nőtte ki magát a családi bölcsőde. Kezdetben mindent kellett végezni, takarítani, akkreditációt szerezni, de ott is rendelt az Úr segítő embereket mellém, Berta mama (Bába Berta – szerk. megj.) négy éve minden- nap ott van és segít. Egy anyuka önkéntesként felvállalta a bölcsődés programot, csak idén tudtuk alkalmazni.
– Amikor egy kicsit nehezebb anyagi helyzetbe került a program, akkor – belga mintára – elindítottátok a Fakanál körbejár adománygyűjtő vacsorákat. Úgy tűnik, ötletből van bőven a tarsolyotokban, de kik segítettek az új dolgok elindításában?
– Mindez nem sikerülhetne Makkai tiszteletes nélkül, aki azonkívül, hogy maga is sokat tesz ezeknek a programoknak a fenntartásáért, támogatja a mi ötleteinket is. Ez egy keresztény intézményrendszer, ami nagyon gyorsan tud gyarapodni, mert tesszük a dolgunkat, és az eredményt a Teremtőre bízzuk.
Rászoruló gyermekekért
– Hogyan született meg a sepsikőröspataki rászoruló gyermekek délutáni foglalkoztató programja?
– A sepsikőröspataki Írisz-táborba jövet sokszor láttuk a cigánysoron, milyen nehéz helyzetben élnek ott a gyermekek. Meglátogattuk a családokat, és tavaly harminc roma és nem roma nehéz sorsú gyermekkel elindult a program a Diakónia Keresztyén Alapítvány, az osztrák Raiffeisen Bank és a Stepich Alapítvány támogatásával.
– Idén hasonló indult a sepsiilyefalvi LAM, a svájci HEKS és az érintett önkormányzatok támogatásával Sepsiszentgyörgyön, Zalánban, valamint összevontan az egerpataki és bitai iskolások számára. Torma Vera elmondta, ezeket a helyszíneket nemsokára átveszi a Diakónia, és ősztől újabb tíz települést kívánnak bevonni a programba az önkormányzatok segítségével. A sepsikőröspataki foglalkoztató tovább bővült, gyermek- és családsegítő központtá alakult. Kik támogatták a létrejöttét?
– Rájöttünk, hogy a Rotary-ház egy nagyszerű modell, ahol a szülők, nagyszülők együtt foglalkoznak a gyermekekkel, és eldöntöttük, kipróbáljuk Sepsikőröspatakon is. Az ötlet megvolt, támogatás kellett. Összejött. A Háromszéki Közösségi Alapítványtól felhívott Bereczki Kinga, hogy a Margit Román Hercegnő Alapítvány szeretné támogatni nappali központok átalakítását közösségi házakká, ahol több nemzedék tevékenykedik együtt. Így tudtuk továbbfejleszteni a kőröspataki programot, bevontuk a szülőket, az időseket, és ebben partner a helyi önkormányzat is.
– A központ működéséről, az eddigi eredményekről Apor Zsuzsát kérdeztük, aki egy éve dolgozik a programban.
Apor Zsuzsa: A gyermekek délelőtt iskolában vannak, utána jönnek a központba, ebédelnek, tanulunk, játszunk. Harminc gyermek van a csoportban, mind rászorulók. Nálunk együtt vannak a roma és más gyermekek, nagyon jó a közösség. Egy év alatt sokat fejlődtek a gyermekek, a szülők is pozitívan állnak mellénk, segítenek, ha kérjük. Néha unszolni kell őket, de például tanév végén a záró szülőértekezleten minden roma szülő jelen volt. Ilyen korábban nem történt Kőröspatakon. És a program segíti a helyi közösséget, a romák és nem romák közeledését, hisz ünnepeken együtt vagyunk, de ha a gyermek- és családsegítő központban kínálkozik munka, ott is együtt tesznek-vesznek a szülők. A falu életében ez nem így van, de ebben a közösségben elfogadják egymást. Nekem pedig nagy elégtétel, ha látom, hogy a gyermekek fejlődnek.
Segíteni jó
Torma Vera azt mondja, ebben a munkában megtanulta, hogy mindenre van megoldás, csak tenni kell a dolgunkat, mert annak van eredménye is.
– Én lelki tartást és bizakodást kaptam ettől a munkától. Ha nincs egy olyan szülő, aki támogat, aki minden helyzetben bízik benned, akkor nem az leszel, aki vagy. Én a drága szüleimre mindig számíthattam.
A sok munka mellett Verának újabb tervei vannak, felnőttképzést szeretne indítani. Úgy véli, nemcsak az elesettek szorulnak segítségre, hanem mindenki. Szerinte lehetőséget kellene teremteni arra, hogy minden ember ízlelje meg, tapasztalja meg: segíteni jó.