36 órai várakozás után egyik erdő szegélyén feltűnt egy ellenséges rajvonal, s nyomban meg is kezdődött a kölcsönös tüzelés. E közben mi 38-an (a 12. század egy szakasza) hátra lettünk küldve egy másik magaslatra, az esetleges visszavonulás fedezése végett.
Amint a kijelölt helyre megérkeztünk, beástuk magunkat és vártuk a további fejleményeket.
Pár órai tüzelés után csapataink rohamot intéztek az ellenséges rajvonal ellen, s kis idő múlva mindkét részről óriási kézitusa fejlődött, s végeredményképpen az ellenség futva menekült s csapataink eltüntek az erdőben.
Délután 5 óra körül egy főhadnagy tartott felénk 14 emberével s amint odaért felszólított minket, hogy csatlakozzunk hozzá és menjünk át arra a magaslatra amelyről csapataink a rohamot intézték. A két magaslat között egy község terült el amelyen áthaladva felmásztunk a jelzett magaslatra s éppen előőrsöket akart a főhadnagy úr kiküldeni. Midőn az estéli homályban feltűnik egy rajvonal, amelyik nyugati irányból  felénk közeledett, azonban nem lehetett felismerni, hogy ellenség e vagy saját csapat. Az idő rövidsége miatt ott helyben voltunk kénytelenek rajvonalat alakítani s fekve vártuk a fejleményeket. Amint kb. 50–60 lépésnyire közeledett a rajvonal a főhadnagy úr 3szor így szólt: „állj, ki vagy” ?! s mivel feleletet nem kapott „tüzelni” vezényelt. A kölcsönös tüzelés megkezdődött. A terep azonban oly kedvező volt, hogy fekvő helyzetben az ellenség nem látott minket. De viszont mi sem láttuk őket, s így tüzeltünk kb. egy fél óráig, persze egyik részről sem történt haláleset, vagy sebesülés. Kis idő múlva jobboldalt gépfegyver szólalt meg. De nem tudtuk, hogy a sajátunk vagy ellenséges. Erre mindnyájan felemeljük a fejünket s nézünk jobbra-balra és akkor vesszük észre hogy  főhadnagy úr és a legénységének nagyobb része már nincs sehol, csupán 9-en tüzeltünk még. Nagyon természetes erre mi is felugráltunk egymás után és szaladtunk a már jelzett község felé. E közben az ellenség is elnémult. Mi beértünk a községbe, ott megháltunk a nélkül hogy tudtuk volna tulajdonképpen mi is történt. Egész éjjel annyira izgatottak voltunk és annyira druckoltunk, hogy a velünk volt tizedes egy órai felváltással szállásunk ajtaja elé őrt állított. Reggel amint felkeltünk összeszedtük magunkat és indultunk csapatunk felkeresésére. Útközben találkoztunk a főhadnagy úrral s tőle tudtuk meg, hogy a kérdéses gépfegyver a miénk volt amitől elszaladtunk. De a mitől viszont velünk egyidejűleg a muszkák is elszaladtak. Csókolom a Nagysasszony kezét, köszönve mindent.
Hamar Imre honvéd, Sepsiszentgyörgy, 1915. febr. 20.
6. Megsebesültem Herczegovinában a montenegroiaktól 1914 IX 23-án egy bajonet szúrást és a mellemen egy ütést kaptam, ezekből felgyogyúltam 5 hét alatt, ekkor elkerültem Prágába ahol elfogott egy hatalmas tifusz is. Elvittek Bécsújhelyre, hol voltam 2 hónapot és felet, akkor kérésemre áttettek Sepsiszentgyörgyre az én városomba. Itten nagyon jól éreztem magamat, nagyon jó menázsi volt és a nagyságos ápolónők nagyon jó szívvel voltak hozzánk. Mindezért köszönetet mondok Kelemen Lajosné nagyságának,
Mikóújflusi illetőség Keresztes Albert, 2/7 Saposkompagni  Trebinje Hercegovina
Kelt Sepsiszentgyörgy 1915. IX. 1.
7. Tisztelettel emlékül a nagyságos Asszonynak.
Mikor Zágrábból elindultunk igen szép és jó idő volt február 19én 1915 (ben).
Mi azt gondoltuk, hogy a Kárpátokban is olyan idő lesz, de amint Fenyvesvölgyben kiszálltunk a vonatból, hát már ott bizony felkellett venni a katona köpenyt mert hideg volt, de itt még tűrhető  lett volna. Hanem amint a kies völgyön keresztül értünk és az erdőből ki, hát mintha a világot kettévágták volna egyszerre nagy szél és hófúvás fogadott bennünket. És már későre járt az idő és a helek már mind elvoltak foglalva és azért mégis akadt helünk, mert egy trénistálló  padlásán háltunk de az ojan volt hogy reggelre betemetett bennünket a a hó. De mi ezzel nem törődtünk, mert mi tagadás elvoltunk fáradva. Tehát itt megháltunk és másnap megint marsoltunk tovább, közelebb az oroszok felé. Február 27-én mentünk fel svarm liniába, voltak ugyan apróbb támadások de a nagy hó miatt nem igen mozgott egyik fél sem. Végre megunták az oroszok a nagy nyugvást és elkezdtek nyugtalankodni, de mi megnyugtattuk őket. Igy sebesültem meg én is. Maradok hálás köszönettell
Szabó Lajos infantere Regiment No 14.
8. Emlékül Kelemenné nagyságos asszonynak
Berukoltam julius 26-án és már 28-án elindultunk a harcztérre, három honapig a harcztéren voltam és 1914 október 15-én megsebesültem és 18-án egy csapat muszka talált meg, nem bántottak, én vizet kértem tölük és adtak, aval elis hagytak engemet és így öt napon és éjen át ott szenvedtem éhen szomjan,  súlyos sebemtől nem tudtam elmenni és így bizon már a végső perceket vártam, hogy mikor halok meg, úgy elvoltam gyengülve hogy már mozdulni is alig tudtam, csak már sirásal tudtam jelezni magamat és igy megtaláltak és a kötöző hejre szálitotak. Többet már nem tudok írni mert nincs idő.
Eszt én írtam  1915 be III 25-én Kecskés Sándor Csongrád m Szegvári.

Közreadja: dr. NAGY LAJOS
(folytatjuk)