A mi időnk
Balázs Réka: Olyan szinten felgyorsult az életünk, olyan gyors információk érnek, hogy igazából alig beszélgetünk. Odavágunk megjegyzéseket, elvárásokat, utasításokat. A gyerekeinkkel szintén így bánunk.
Papp Adolf: És nincs a MI IDŐNK. A párnak és a családnak nincs külön ideje. Leggyakrabban a pároknak nincs idejük egymásra, míg a gyermekek legtöbbször kikövetelik.
B. R.: Annak sincs hagyománya, hogy anya egy kicsit külön legyen a férjével. Mindig úgy érezzük, hogy a gyermekeinkkel kell együtt lennünk. Fontos volna, hogy időnként a házaspárnak legyen ideje külön elvonulni, ápolni a házasságot, párkapcsolatot.
– Mennyi lenne ez az optimális idő?
B. R.: Hetente legalább egy-két óra, amikor a pár külön töltekezhetne. Fontos lenne a rendszeresség. Néha jó volna elutazni egy-két napra. Ez nem a gyermekek elhagyásáról szól. Mert ha anya-apa boldog, akkor ez átsugárzik a gyermekekre. 
P. A.: A gyerekek továbbviszik a hatékony mintát is. Ők már nem kell hogy megtanulják. Nekik már természetes lesz. Meg aztán nyilván az is van, hogy nagyot változott a család mint rendszer is, a struktúra, gondolok itt a nagycsaládok eltűnésére. Megváltoztak a család funkciói. Már nem az az irányelv, hogy sokan legyünk, sokat termeljünk és biztosítsuk a család fennmaradását, hanem teljesen más. Gyakorlatilag az van, hogy sok családban, amikor a gyermekek felnőttként elhagyják a családot, a házastársak, akiket a gyerek nevelése és ellátása kötött le leginkább, nem tudják, mit kezdjenek egymással. Mert minden csak a gyerekről szólt, a gyerekért voltak együtt, a gyerekért dolgoztak, s amikor a gyerek elment, akkor egyszerűen szétesnek. Vagy pedig a gyermekük életét kezdik élni, annyira rátelepedve, hogy egyszerűen megfojtják.
Beszéltető együttlét
B. R.: A gyermekeinket is fontos volna meghallgatni. Mert a gyermek nem akkor beszél, amikor mi akarjuk, hogy beszéljen. Főleg a kamaszok. Az együtt töltött „haszontalan időnek” nagy szerepe lenne. Amikor csak úgy együtt vagyunk. Mert a kamasz gyermek legtöbbször akkor beszél, ha csak úgy együtt vagyunk vele. A gyermekeink nem akkor beszélnek, amikor kérdésözönnel elhalmozzuk őket, ha hazajönnek az iskolából. Annyi szülőtől hallom, hogy hazajön a gyermek, és nem mondja el, mi történt vele aznap, nem beszél... A gyereknek annyi minden van a fejében, hogy nem tudja úgy elmondani, ahogy mi szeretnénk. A kérdés az, hogy van-e időnk kivárni, hagyunk-e elég időt arra, hogy a gyerekeinkkel elbeszélgessünk. Erre tudatosan figyelni legalább annyira fontos volna, mint a párnak az egymással eltöltött idejére. Lehet programokat szervezni, ahová elküldjük a gyermekeinket, és lehet együtt csinálni dolgokat. Nagyon sok szülő panaszkodik, hogy az edzővel nem úszik a gyermek, csak velem akar. A tanárral nem akar tanulni, csak velem akar. Ez arról szól, hogy engem igényel. Velem akar lenni. Ha együtt teszünk valamit, akkor beszélgetünk is, együtt cselekszünk. Azt gondolom, hogy ez nagyon sok család életéből kimarad. Fontos volna este megbeszélni a nap történéseit. Este lezárni a napot. Megbeszélni, tervezni a holnapot. Hálát adhatunk. A nap pozitív eseményeit öt percben átbeszélhetjük. Ezt csak összebújva érdemes. Effajta cselekedeteink nagyon-nagyon megtérülnének később.
P. A.: De ugyanez így lenne jó a társunkkal is. Mikor, minek mi az ideje. Amikor meg tud nyílni. Mert két telefonbeszélgetés közben vagy könyvelés, mosogatás közben nem lehet...
B. R.: Vagy a hét megtervezésének milyen nagy szerepe volna. Beszélgetni arról, hogy mi fog következni. A kisgyermekeknek ez nagyon fontos, mert az időérzékük alakul ki a legkésőbb. Mikor mi fog történni... Ne csak kész tények elé állítsuk a gyerekeket. Sok konfliktus és feszültség megelőzhető lenne, ha leülnénk a gyermekeinkkel, korának megfelelően elmondanánk a napi programot, a hetit, nagyjából, hogy mi fog történni. Ezt is meg lehet tanulni. Nagyon-nagyon hasznos. Biztonságot ad.
P. A.: Az a család, amelyik biztonságot ad, ott a gyermekek teljesen mások. Akárhová mennek, fel tudják vállalni önmagukat.
B. R.: Fontos a kisgyerekeknél, de nem csak, hogy ne kirángassuk egyik tevékenységből a másikba. Ami a felnőtteknek természetes, az a gyermekeknek nem az.
P. A.: És ami az egyikünk fejében természetes, az a másikunk fejében nem biztos, hogy az. Nagyon kevés az a párkapcsolat, ahol közlik, kitisztázták és megbeszélték, hogy mit várnak el egymástól.
Kulcskérdések
B. R.: Van két kulcskérdés, aminél úgy gondolom, elakadhatunk: hogyan fejezzük ki a szeretetünket és a dühünket?
P. A.: És ismerjük-e a másik szeretetnyelvét? Hajlandóak vagyunk-e a másikra figyelni, szeretni őt, a hibáival együtt?
B. R.: Mennyire érzem, hogy szeretve vagyok? És mi történik akkor, amikor dühösek vagyunk? Hogyan közlöm ezt a családtagjaimmal. Azt gondolom, hogy leggyakrabban ezen áll vagy bukik egy emberi kapcsolat.
P. A.: Tudom képviselni magam? Passzív vagy agresszív leszek? Hallgatok és megbüntetem a másikat anélkül, hogy elmondanám, miért büntetem? Vannak, akik egy héten keresztül leveleznek. Így büntetik egymást. Mások tányérokat törnek.
B. R.: Amikor nem beszélünk, akkor is kommunikálunk.
– Összefoglalva tehát: az lenne fontos a család életében, hogy a családtagok megtalálják a minőségi időt egymásra, mind a gyerekek, mind a szülők. Nagyon fontos a meghallgatás...
P. A.: Odafigyelés. Családápolás. Minden családban vannak erre utaló jelek, minták, ha rejtetten is. És meglátszik, hogyan töltekeztek. Nem tudatosan.
– Létezik-e úgymond magyar vagy székely családminta, ami általában jellemző, vagy annyira más minden család, hogy nem lehet általánosítani?
B. R.: A hagyományok és a rítusok beszabályozták a régi családok életét. Ebben, azt gondolom, nagyon meghatározó szerepe volt a közösségnek. A közösségi szokások, hagyományok a családról is szóltak.
Kérdezett: Józsa Zsuzsanna

Következik: Megtalálni a szerepeket